A macskáról rengeteget tudunk, legalábbis nagyon könnyű szakirodalmat találni; általános macskahatározók, speciális fajtaleírások, a macskatartás ábécéje, macskaregények - és kifestőkönyvek, ha valaki vizuális típus. Mihelyt a macska városi vadállattá, kóbor macskává válik, már az adatgyűjtéskor is észrevesszük, hogy ez egy teljesen más fajta: a kóbor macskáról szinte semmi nem olvasható.Akóbor macska külön faj, ez már a várható átlagéletkorából is látszik. Egy házimacska jó tartás mellett akár a 15 éves kort is meghaladhatja, míg a kóbor macskák várható élettartamát 1,5 (!) és 4 év közé teszik. A leggyakoribb a 2-3 éves korban bekövetkező kóbormacska-halál, ami különösen akkor ijesztő, ha belegondolunk, hogy egy macska kb. hároméves korban tekinthető teljesen kifejlettnek. Talán nem erőltetett a párhuzam a hajléktalan emberekkel: szociális munkások szerint egy év az utcán annyit pusztít az emberen, mint öt normális esztendő. A macska hihetetlenül szívós állat, állítólag kilenc élete van, de csodákra ő sem képes. A kilenc élet egyébként középkori eredetű szám, azért pont kilenc, mert ez egyike a legszerencsésebb számoknak (szentháromság a négyzeten).
Az egyiptomiak Krisztus előtt 2000 körül háziasították. Nem is egyszerű háziasításról, hanem valóságos kultuszról van szó, a macskában már csak ez alapján is lennie kell valami misztikusnak. Gyakorlati haszna ugyanis nincs - az egerészés egyáltalán nem akkora truváj, amilyennek beállítják, csak sokan nem merik bevallani, hogy önmagáért szeretnek egy egyébként haszontalan állatot. Az egyiptomiak természetesen - mi mást? - múmiát is csináltak macskából. Annyi macskamúmia készült, hogy a dömpingszerű piramisfeltárások közepette a XIX. században az évezredes tetemeket afféle műtárgyként árusították.
A házimacska terjedését megkönnyítette, hogy Kr. e. 500 körül már a görögök is rákaptak. Marathónnál tehát akár macskák is részt vehettek a küzdelemben, de a hellenizmus kora már mindenképpen az európai kultúrkincs részévé tette a macskákat. A keleti eredetű núbiai macskából kialakult házimacska aztán különböző mértékben kereszteződött az őshonos vadmacskával, úgyhogy legalább olyan keveredés alakult ki, mint a különféle házi- és vadgalambok között. Látni néha irgalmatlanul nagyra nőtt házimacskákat, melyeket a vadonban simán vadmacskának néznénk, de általában úgy tartják, a cirmos színű macskák ereiben csörgedez egy kis vadmacskavér.
Látása és hallása
a legfontosabb érzékszerve,
de a bajsza sem csak azért nő, mert jól áll neki. Sötétben is jelzi, hová kell harapnia, és az egyensúlyozásban is nélkülözhetetlen. A bajusz az egyik legcsodálatosabb koordinációs eszköz. A bajusszal a legapróbb légáramlatokat is érzékelik, de arra is használják, hogy észrevétlenül haladjanak szorosan a fal mellett, anélkül, hogy hozzáérve akár a legkisebb zajt csapnák. Elsősorban a bajszuknak köszönhető, hogy a macskák a lehető legritkábban vernek le vagy törnek össze valamit a lakásban, pedig elég meredek helyeken ugrálnak föl-le.
A szaglásukat sem szabad alábecsülnünk. Az embert és a többi állatot is alaposan megszaglászszák, a kandúrok pedig a kutyákhoz hasonlóan vizeletszagmintákkal jelzik területük határát.
A macskák hallása közismerten jó: nem sok örömüket lelik a hifiberendezésekben. A minőségi audio készülékeket általában 20-20 000 Hz-es átviteli tartománnyal reklámozzák, és bár a mélyeket nagyjából ugyanúgy hallják, mint mi vagy a kutyák, a magasak terén már van némi különbség. A kutyák esetenként észrevesznek egy 40 000 Hz-es cincogást, de még így sem közelítik meg a macskasztenderdet, ami nem kevesebb, mint 100 000 Hz. A macskák füle abban is páratlan, hogy nagyon precízen be tudják lőni a zajforrás irányát és távolságát.
A macska szeme éjszakai életmódra optimalizálódott. Világos helyről sötétbe érve azonnal át tud állni, ezt a célt szolgálja függőleges, Men In Black-rendszerű pupillája. Sokan a gonoszság jelének tartják, pedig nem más, mint igen hatékony fényerősség-szabályozó. A macska ugyanis egyszerre két irányban tud szűkíteni: függőlegesen a pupillájával, vízszintesen a szemhéjával. A nappali életmódot folytató macskáknak, például az oroszlánoknak "normális" pupillájuk van, ugyanolyan, mint az embernek.
Hosszas vizsgálódások alapján kijelenthető, hogy földrésztől függetlenül, de természetesen a helyi vadállomány függvényében a kóbor vagy csak kalandozó macskák zsákmányának 70 százaléka áll kisemlősökből, melyek többnyire egerek, de lehetnek különleges, ritka, védett cickányfajok is. 20 százalék a madárzsákmány, a többi pedig az egyéb - gyíkok, békák, bogarak. Egy vidéki kóbor macska vadászterülete elvileg jó másfél négyzetkilométer, a városban viszont a kóbor macskák is ugyanolyan összevissza túlzsúfoltságban élnek, mint az emberek. Angol becslés szerint a londoni kóbor macskák territóriuma kevesebb mint 2000 négyzetméter. Ezzel kapcsolatban illik rámutatni, hogy bár az etológusok általában a kutyát emlegetik mint társas lényt, a némi képzavarral magányos farkasnak tartott macska igen jól bírja fajtársai tömeges jelenlétét. Ha megfelelő terület áll a rendelkezésére, akkor - a párzási időszakot leszámítva - ritka, hogy két macska összeverekedjék.
Megölni pedig végképp nem
szokták egymást. Ahhoz ugyanis kéne egy tökéletesen kivitelezett nyakszirtharapás, de azt macskán sokkal nehezebb megcsinálni, mint egéren. És a macskák szívósságáról valószínűleg maguk a macskák is tudnak, tehát bármenynyivel erősebb egyik kandúr a másiknál, tart annyira a végső kétségbeesésben előadható ámokfutástól, hogy ne feszítse túl a húrt. Általában beéri annyival, hogy kinyújtott lábakkal megközelíti kiszemelt áldozatát. Amikor úgy egyméternyire ér hozzá, kicsit felemeli a fejét, aztán a szemébe nézve kicsit oldalt billenti. Aztán tesz egy lépést, és a másik is oldalra billenti a fejét - és így tovább. Mindez hasonlít a börtönfilmek torokelvágást imitáló jeleneteire, mert ezzel a fejbillegetéssel a macska azt üzeni: öcsi, mindjárt úgy nyakszirten haraplak, hogy anyád se ismer rád. Tulajdonképpen nemcsak a mozdulatokkal üzen, hanem nyávog és morog is, ilyenkor van az, hogy nyár éjszaka nyitott ablaknál képtelenek vagyunk elaludni a pokoli nyávergás miatt. Ha a verbális agressziót cselekvésre cserélik, a harc általában egy nyakszirtharapás-kísérlettel veszi kezdetét. Nyakszirtharapást többféleképpen is ki lehet védeni, de ilyenkor annyira felgyorsulnak az események, mint a világ legtöbb országából kitiltott Ultimate Fight nevű küzdősportban, ahol szinte minden megengedett. A macskák pofoznak, harapnak, karmolnak és rúgnak, ilyenkor aztán csak úgy repkednek a szőrcsomók és a letépett fülcafatok. Mivel a harc nagyon pörgős, egy-egy összecsapás nem tarthat túl sokáig. A szünetekben folytatják a fenyegető nézésgyakorlatokat, majd megint összeugranak, míg az egyik lesunyt fülekkel a földön fekve ki nem nyilvánítja: neki elég. A győztes pedig nagy összpontosítással kezdi szaglászni körülötte a földet, mintha valami nagyon érdekes szag lenne ott. Tudomásunk szerint nincs, a szaglászás azonban maga a győzelmi szertartás, mint a bokszolóknál a pózolás az övvel.
Amerikai megfigyelések szerint egy kóbor macska évente akár ezer zsákmányállatot is ejthet (az átlagos szám persze sokkal kisebb). A kisvárosi, szabadba járni engedett macskák évi átlagának 14 áldozatot tartanak. A falusi macskák természetesen többet zsákmányolnak, mint a bel- és külvárosiak. Szemre ugyan gyakran lehetetlen megmondani, melyik a kóbor macska és melyik egy kieresztett házi, az utóbbiról kimutatták, hogy minél jobban táplálja a gazdája, annál kisebb lesz a vadászterülete. Vadászni ugyanakkor nemcsak cinkére, de csajokra is lehet; a kandúrok által bejárt terület kb. tízszer akkora, mint a nőstényeké.
Egy alapos angol vizsgálatban egy kikötő kóbor macskáit figyelték, alig 1 km2-nyi területen. A kikötőt 95 macska lakta. A dokkmacskák évente kb. 400 kismacskát produkáltak, nőstényenként vagy tízet, ami igen magas szám, és évi két kölykedzést feltételez. Az is kiderült, hogy az összlétszám évről évre nem változik. És hová tűnt a 400 kis Damon Hill? Bizony, nyolc cicusból átlagban csak egy érte meg a felnőttkort, tehát összesen ötvennel növekedett volna a lélekszám, ha szinte nagyjából ugyanennyi felnőttet nem ért volna utol a korai halál. Ilyenek lehetnek a magyar kóbormacska-társadalmak is, a kórházak, őrzött parkolók, bekerített egyetemi udvarok macskái, a fluktuáció volumenét és sebességét tekintve. Érdemes még egyszer belegondolni az angol kikötő arányaiba: alig százfős csapatból évente kb. a fele elpusztul, nem számítva a 350 kölyköt. Régen mindig azt gondoltam, az Állatorvosi Egyetem parkjában lakó kóbor macskáknak aranyéletük van, mert a nénik állandóan hordják nekik az elemózsiát, és lám, évről évre szépen megvannak. Csak minden évben mások a cicák.
Számos tanulmány mutatta ki, hogy a szabadon futó, de emberi bázissal azért rendelkező macskák 90 százaléka (eredményesen) vadászik. Egy viszonylag friss, meglehetősen elrettentő kutatás szerint Wisconsin macskái évente
akár 200 millió madarat is
megölhetnek. Egyes kutatók valószínűsítik, hogy a macskák több madárfajt pusztítottak ki, mint minden más együttvéve, beleértve élőhelyek elpusztítását, olasz bérvadászokat és meteorbecsapódásokat. A táplálékláncba kapcsolódva nemcsak a madarakat veszélyeztethetik, hanem az őshonos ragadozókat, a sólymokat vagy menyéteket is, mert eleszik előlük a prédát. A macska olyan háziállat, amely a küszöböt átlépve egy fikarcnyival sem kevésbé hatékony vadász, mint bármelyik gepárd a Szerengetiből. Ha a puszta populációdinamikát nézzük, a macskák egy adott területen sokkal nagyobb népsűrűséget érhetnek el, mint bármilyen más ragadozó. A macskások véleménye erősen megoszlik a négy fal között tartásról. Van, aki azt mondja, teljesen jól elvan a macska odabent, mások kegyetlenségnek tartják a szobafogságot. Lehet, hogy mindkét irányzatnak igaza van, hiszen a macskák is sokfélék: Garfieldnek tökéletesen megfelel egész nap hullapózban a szőnyegen, Oriza Triznyák ellenben szabadnak született. A védett fajokban történő kártételt csökkenthetjük, ha még a nőstény macskát is ivartalanítjuk; kisebb körzetben kóborol el, mondhatni csak olyan távolságig kalandozik, ameddig még hasznosnak mondható a rágcsálóirtó tevékenység. Vannak, akik egyszerre szeretik a macskát és a madárkákat, és csengőt akasztanak a macska nyakába. A csengővel a macska legalább olyan gyorsan tanul meg vadászni, mint a kutya a kolonccal: a harangocska csak akkor szólal meg, amikor már késő, mert akkor már ott van a fenyőcinege Cindri szájában. A macska cserkésző mozgása olyan harmonikusan egyenletes, hogy a csengőnek esze ágában sincs megszólalni. A zárt macskatartás mellett szól az is, hogy szabadon kóborolva mindenféle betegséget összeszedhet, és nagyon könnyen elütheti egy autó. Macskát sokkal gyakrabban ütnek el, mert sokkal élesebben lát ugyan, mint a kutyák, a közeledő tárgyak sebességét viszont katasztrofális hibaszázalékkal becsüli fel. Az Egyesült Államokban évente másfél millió macskát gázolnak halálra.
Az sem megoldás, hogy séta előtt adunk a macskának enni, és akkor majd nem lesz éhes, és nem vadászik: a macska szórakozásból (is) vadászik. Sokan kegyetlennek tartják, amiért "játszik" a félholt egérrel, és szisztematikusan kínozza, míg el nem pusztul. Tény, hogy a játék meglehetősen egyoldalú, de a macskát nem a szenvedés látványa szórakoztatja: ha mozgásképtelenné válik az áldozat és még él, de láthatóan szenved, a macskát már hidegen hagyja. Így az egérkínzás olyan neki, mint a gyerekeknek a GameBoy. Áthidaló megoldás, hogy a lakásba zárt macskának beszerzünk egy társat, mondjuk valamelyik menhelyről, mert két macska jól elszórakozhat. Persze az is lehet, hogy utálni fogják egymást, de az majdnem olyan szórakoztató.
Érzékszerveihez tartozik, hogy tud úszni. Egyszer alkonyattájt megpillantottam egy békászó macskát. Erősen koncentrált, furcsálltam is, hogy nem vesz észre, pedig a kavicsos tóparti sétányon kizárt, hogy nesztelenül lépdeltem volna. A macska mereven nézte a dús füvet, és lassanként kúszott egyre közelebb a brekegéshez. Annyira figyelt, hogy észrevétlenül egy méterre megközelíthettem. Nem tudtam jobb befejezést kitalálni, mint hogy ugrottam egyet, és a dobbantás pillanatában tapsoltam és ordítottam: Bu! Az izmait addig mereven megfeszítő macskában mintha kiszabadult volna egy hipererős rugó: legalább egy méter magasra ugrott, de nemcsak felfelé, hanem valahogy előre is, és nagyot csobbant, nem is túl közel a parthoz. Megijedtem, az ördög számított ilyen reakcióra, még az is meglepett, hogy észrevétlenül ilyen közel kerülhettem hozzá. És most tessék, vízbe fullad miattam! De szerencsére a macska tud úszni, ez is tudott. Kikapaszkodott a vízből, és mielőtt eltűnt volna az éjszakában, ha nem állt is meg előttem, csak kicsit lassított, de az alatt a kis idő alatt, esküszöm, megvetően mért végig. ´ itt a kölykeinek vadászna egy kis élelmet, vagy tudom is én, erre jön a városi ficsúr, és csak úgy szórakozásból beleijeszti a vízbe. Amit a macska utál, efelől nincs kétségem, miután a szemébe néztem.
A macskák ivartalanítása szinte létszükséglet. Aki húzódozik macskája ivartalanításától, legjobb, ha helyzetgyakorlatokat végez az ismerőseivel ("Te, nem kell egy kismacska ingyen? Most születtek."). Általában nem könnyű kismacskát jó helyre kihelyezni, és végeredményben az "elaltatja az állatorvos" sem sokkal humánusabb megoldás, mint a faluhelyt gyakorolt szívlapátos eutanázia. Talán a legrosszabb megoldás kidobni a nem kívánt macskát valahol a mezőn, ahol azonnal a ritka madarak további ritkításának szenteli magát, amennyiben nem akar éhen halni.
(Folyt. köv.)
Winkler Róbert
