Már gyermekkoromban is rajongtam a pókokért. A fiúk általában szeretik a pókokat. Veszedelmesek, de nagy potrohukkal, nyugodt üldögélésükkel egyszersmind kedélyes, megnyugtató, jó szándékú benyomást keltenek. Életük a hálószövés csodájával és a napokon át tartó mozdulatlan leselkedéssel igazi misztikus csoda. A fő vonzerejük persze, hogy szinte minden lány iszonyodik tőlük.Ha városban/lakásban pókkal találkozunk, az nagy valószínűséggel keresztes pók, házi zugpók vagy kaszáspók lesz. Előfordulnak még egyéb kisebb pókocskák is, de leggyakoribb az említett nagy hármas.
Pókcsípésbe futni nem könnyű. Sok pók félelmetes ugyan, de józan ésszel belátható: az ember nem tartozik a zsákmányállatai közé. Így a támadó jellegű pókcsípés kizárt. A pókok mászkálni sem szeretnek az emberen; ha a kezünkre teszünk egy pókot, láthatjuk, hogy egyetlen vágya van: el az undorító, meleg emberi végtagról.
Előfordul, hogy mégsem szabadulhatnak, mint mondjuk az a példány, amelyik egy katonai kempingezés alkalmával csapdába esett a hálózsákomban. Nos, akit már megcsípett pók, ritkán emlékszik rá vissza nosztalgikusan, ez nem egy első csók vagy szalagavató. Égető, éles fájdalom alapjáraton, hozzáérésre ugyanaz, csak triplázva. Ha valakin van már így fájó csípés, és szeret borzalmas dolgokra gondolni, elképzelheti, milyen volt, amikor jött a pók, és nyolc pontszemében fénylő ádáz csillogással csáprágóit marásra nyitotta, markolatig döfte a védtelen bőrbe, és percekig pumpálta bele a gyilkos mérget, ami miatt a puszta nadrágviselés is merő gyötrelemmé változik.
A pókcsípés annyival tud többet, mint a méheké vagy a darazsaké, hogy ez csak másodállásban védekező fegyver, elsősorban a táplálékszerzést szolgálja. A méreg tehát csak az injekció egyik eleme. A másik az emésztőnedv. A pók az áldozatait nem megeszi, hanem mérges emésztőnedvet fecskendez beléjük, ami egyszerre öl, és a kitinpáncél alatt feloldja, a pók szájszerve számára is felszívhatóvá téve a belső szerveket. A kígyómarás ugyanez nagyban: ott is jelentős veszélyt jelent az emésztőnedv. Ha nem vágjuk ki rambókésünkkel a marást, a kígyóméreg emésztőnedv-szekciója amúgy is öklömnyi lyukat rohaszt a húsunkba. A pókmarásnál persze ilyen veszély nincs, de nem árt, ha borzongunk rajta egy kicsit. A pókcsípés legfontosabb ismertetőjele, hogy a piros duzzanat közepében felismerhető a két rágó párhuzamos, picike nyoma.
A pókvilág talán legismertebb tagja
a keresztes pók,
és méltán. Az állatvilágban ritka az ilyen markánsan szép rajzolat, de egyszer egy hálószövést is mindenkinek végig kellene néznie, elejétől a végéig. Keres egy alkalmasnak látszó helyet, aztán kienged egy hoszszú fonalat, bele a vakvilágba. Gondolom, előtte azért tanulmányozza a terepet, mert csak olyan helyen lát munkához, ahol reális esély mutatkozik az építkezés sikeres befejezésére. Tehát lágy, 1-2 Beaufort erősségű szélben leereszti az első fonalat. Erősebb szél megnehezíti a munkát, teljes szélcsendben viszont nem tudja kialakítani az első, hídnak nevezett szakaszt. A lengedező szellő tehát addig himbálja a fonalat, míg valahol meg nem akad-tapad. Ekkor a pók leereszkedik rajta. Ha tudja, feljebb viszi, és több új fonalat ide-oda hurcolászva megcsinálja a hidat. Innen leereszkedve elkészíti az Y tengelyt, és gondosan rögzíti. Aztán jön a keret, majd az origóból kiindulva a küllők, egész a keretig. A keresztes pók nem ufó, pókhálót is rengeteget láttunk már, végignézni az alkotófolyamatot mégis minden alkalommal katartikus élmény. A háló láthatóan nem a mérnöki precizitásra van kihegyezve. Nem olyan szabályos, mint a méhsejtek, de épp ez benne a szép: a pók is csak barkácsol. De mégiscsak összehoz egy működőképes vadászeszközt, egy-két óra alatt. A munkafolyamat valamennyi szakaszának megvan a maga szépsége. Az eleje reménytelennek tűnik, de épp ez benne a fennkölt: potrohos pionír egy szál magában a végtelen prérin, aki csak magára, nyolc erős karjára és két fürge szövőszemölcsére számíthat.
Az ácsolás folyamatában személyes kedvencem, amikor megvan a keret és a küllők, a pók pedig korrigálja a nem eléggé feszes szálakat. A küllőket ugyanis pluszszálakkal teszi szorosabbá: ráhurkol egyet, és oldalirányban húzza, pont mint amikor mi túl nagy lyukat fúrtunk egy tiplinek, és beverünk mellé néhány gyufát, vagy orvosi fecskendőbe Gumiám pasztát töltünk, így oldjuk meg a mosógép kijövő vezetéke és a fali lefolyócsonk kompatibilitási problémáját. A keresztes pók tehát nem annyira mérnök, mint inkább találékony, hatékony patkolókovács. Talán épp az benne a jó, hogy ha esetleg pókként reinkarnálódunk, a puszta emlékeinkre hagyatkozva is meg tudunk majd csinálni egy hálót. Visszatérő rémálmom, hogy méhdolgozóként születek újjá, és sehogy nem akar kijönni a szabályos hatszög, vagy grizzly leszek, de száz próbálkozásból egyszer sem sikerül manccsal lazacot fognom a vízesésnél.
Amikor már kész a váz, a keresztes pók a háló közepe táján kis fonálcsomagot csinál, amit a pókszlengben tércsének hívnak. A tércséből kifelé húz egy spirált. Majd kis szünetet tart, átállítja a mirigyeket ragadós fonálra, és abból húz egyet befelé - az eddigi szálak ugyanis nem ragadósak. Ha elkészült a nagy mű, az alkotó elfoglalja leshelyét a tércsén, fejtorral lefelé, és figyeli, van-e kapás. Ha van, odarohan, fon, mar és szív. A kész hálóhoz felhasznált fonal hossza összesen 20-30 méter, a súlya viszont kevesebb mint 5 milligramm. A pókfonál pedig többszörösét bírja annak a súlynak, amit egy azonos vastagságú acélszál. Valószínűleg ezek a paraméterek indították be a franciák fantáziáját, akik - állítólag, én nem láttam, csak Ráth-Véghnél olvastam - a Napkirály idejében pókfonálból készített szőttesen alapuló ruha-manufaktúrát is alapítottak. Megint csak állítólag a pókszövet kifejezetten szép, de a pók sokkal kevésbé alkalmas az iparszerű termeléshez szükséges nagyüzemi tartásra, mint mondjuk a selyemhernyó.
A pók szerencsét hoz, ezt mindenki tudja, akinek van egy szemernyi sütnivalója. Ezért takarításkor ártatlan pókokat gyilkolni nemcsak kegyetlenség, de szinte valóságos öngyilkosság. Mindez nem azt jelenti, hogy hajlékunknak úgy kell kinéznie, mint Gomez Addams sufnijának, takarítani természetesen kell, csak pókvér nélkül.
A házi zugpók
rendszerint az a pók, akivel kapcsolatban a "milyen pók?" kérdésre általában csak annyit mondhatunk, "olyan pók-pók". A házi zugpóknak nincsenek hosszú Earth Wind & Fire-lábai, kereszt sincs a hátán, de viszonylagos biztonsággal felismerjük, hiszen valószínűleg úgyis ő lesz az, ott: a zugban. Teste barnás-seszínű, a rágóktól a szövőszemölcsökig kb. 1 centi. Az Arachnophobia főszereplőjéhez, az Avicularia minatrixhoz hasonlóan lakócsövet sző, ebből les áldozataira. Hálói azért keltenek olyan mocskos benyomást, mert valóban azok: sokáig használja őket, ezért aztán megül bennük a por. Ha óvatosan kikergetjük a hálójából, eltávolíthatjuk az undorító vadászkészséget, készít majd másikat, újat, szép tisztát. A zugpók nem végez olyan légtornászmutatványokat, mint a keresztes. Odanyomja a szövőszemölcsöt a sarokba, a fonallal átsétál a másik oldalra, ott is rögzíti, aztán megfeszíti és megerősíti. Utána oda-vissza húzogatva a fonalat egy többé-kevésbé vízszintes, bár feszesnek közel sem mondható hálót készít. Valószínű, hogy kizárólag a pókfutások mérésének nem túl elterjedt mivoltából kifolyólag, de a házi zugpók tartja a pókok hitelesített sebességi Guinness-rekordját, ami 1,9 km/h. Kötve hiszem, hogy ez lenne a pókcsúcs, de ez a hivatalos. A pókok egyébként sem tudnak huzamosabb ideig szaladni, mert lemezes tüdejük oxigéncseréje csak a természetes légmozgásra hagyatkozik, ők maguk nem tudják áramoltatni a levegőt ("lihegni"), mint például a sáskák.
A kaszáspókot
a németek nevezik takácspóknak, szabópóknak vagy suszterpóknak, az angolok viszont ugyanúgy értelmezik a kaszáló mozdulatot, mint mi: náluk arató. A kaszáspók testében nem sok pókszerű van. Egészében véve is kicsi, a potroha soha nem hízik olyan megnyugtatóan, elégedettséget sugárzóan kövérre, mint a többieké, ráadásul nem is kerekedik külön, tehát még a fejtor és potroh is mintha egyben lenne.
Náluk veszélytelenebb pók aligha van, már óvatos, bizonytalanul botorkáló járása alapján is nehéz elképzelni, hogy valakiben kárt tenne, légyen az illető akár még bizonytalanabbul botorkáló. A kaszás-pókoknak csak néhány vicinális fajuk végez érdemi ragadozást. Szövőszemölcseik és méregmirigyeik nincsenek, és legfeljebb halott rovarokat, pincebogarakat és rothadó növényi darabkákat eszegetnek, így ökológiailag nélkülözhetetlen takarítók.
A hosszú lábat külön légcső látja el levegővel, a kaszáspók mintha nyolc hosszú szívószálon járna. A lábak a legkisebb érintésre letörnek, és az esetleges ragadozó megtévesztésére még ránganak egy kicsit. Rossz is lehet ilyenkor megtévesztett ragadozónak lenni, mert egy kaszáspók lábánál soványabb vadászzsákmány legfeljebb a bakteriofágok világában ejthető. Szívás ez persze a póknak is, mert az elvesztett láb nem nő újra, mint például a madárpókoké a vedlések során. Apropó, vedlés: a spájz mennyezetén felhalmozódott rengeteg tetem nem egy regiment halott kaszáspók, hanem csak a növekedési fázisban levedlett bőrök. Míg a házi zugpók szerencsés esetben több évig élve akár családtaggá is válhat, a kaszáspókok nem telelnek át, csak a peték - új év, új generáció.
A pókok általában a félhomályos, lehetőleg nyirkos zugokat kedvelik. Ezt a tulajdonságukat az ingatlanszakmában jól ismerik: a pókok hiánya mutatja egy lakás szárazságát.
Winkler Róbert
