Pánikrohama szinte mindenkinek volt az élete során, ha máskor nem, amikor vizsgázott vagy közszerepelt. Amikor hadgyakorlaton volt. Bármikor. A túlterhelt negyvenéves könyvelő esete azonban komolyabb ennél. Egy nap, mikor hazafelé sétált, bekávézva, fáradtan és éhesen, meglátott az utcán egy mentőt, amelybe épp egy infarktusos beteget tuszkoltak be. Ez volt a kiváltó esemény. Másnap, ugyanazon az útvonalon haladva, ugyanazon a helyen, aktatáskáját görcsösen szorítva, verejtékezve szívinfarktust diagnosztizált magának, és a körülményeket olyannak látta, hogy senki nem fog a segítségére sietni, ezért fokozódott a szorongása. Menthetetlenül belekerült az önrontó körbe. Az eset később megismétlődött más körülmények között. Elment a háziorvosához, aki elküldte belgyógyászati kivizsgálásra. Ott az adófizetők és a saját pénzén egészségesnek nyilvánították, így orvosi összeesküvést kezdett látni a dologban. Ezután már nem mert egyedül utazni a villamoson, a felesége kísérte munkába. Később a munkahelyén is úgy érezte, nem törődnek vele, és eluralkodott rajta a depresszió, a szorongásos zavarok leggyakoribb szövődménye. Végül, mikor már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, elment a pszichiáterhez. Egy év múltán megszűntek a pánikrohamai.
Medikalizálódó melankólia
Ez a kafkai, bár szerencsés végű történet Budapesten - vagy vidéken, mert szorongani a pusztában is lehet - valószínűleg egyre gyakrabban megtörténik. Bár a kutatási statisztikák nem jósolnak növekvő pánikot, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) előrejelzése azt feltételezi, hogy 2020-ra világszerte a második legelterjedtebb, munkaképtelenséget és korai halált okozó betegség lesz a szorongás és a depresszió, pontosabban az ezekből fakadó öngyilkosság. Nem kell csodálkozni, hogy ezt a pánikkal egy lapon említjük, hiszen az is a szorongásból jön, és a depresszióba torkoll, bár nincs pszichiáter, aki pontosan tisztában lenne a betegség kiváltó okaival. Ami biztos: a szorongás, a depresszió és a pánik az agy szerotonin-anyagcseréjének felborulásával jár, ezért tulajdonképpen ugyanazokat a gyógyszereket, vagyis az antidepresszánsokat tudják alkalmazni mindhárom eset kezelésénél. Ha a WHO jóslata beválik, vagyis a megelőzés nem kerül előtérbe, akkor az egészségügy alatt jókora időzített bomba ketyeg.
Az egész civilizált világ elkerülő mechanizmusokra épül. Elkerüljük a hideget, a meleget, a konfliktusokat, a halált, ezért ne csodálkozzunk azon, ha azoknak a betegségeknek az aránya növekszik, amelyekben az elkerülés játssza a legfontosabb szerepet. A pánikbetegség márpedig ilyen.
A nyugati világban, főleg Amerikában, végérvényesen medikalizálódtak a hangulatváltozások. Ha a "Prozac Nation" állampolgárai szomorúak, bevesznek egy tablettát. Pedig két rossz nap még nem jelent fizikai elváltozást. Amerikában minden megoldás megvásárolható, minden tabu leomlott a pszichiátria körül, és lényegében egészséges embereket látnak el bizonyos szakemberek (a shrinknek nevezett analitikusok). Így lesznek a pszichiáterekből a lélek plasztikai sebészei, a gyógyszergyárak pedig megmenekülnek a túltermelési válságtól. Viszont ott a megelőzésben is legalább annyira profik, mint a gyógyszerszedésben. A dohányzás elleni kampánnyal komolyan adtak egy nagy pofont a szív- és érrendszeri megbetegedéseknek, igaz, hogy közben rászoktak az édességre, és elhíztak.
Magyarországra persze nem jellemző a túlzott pszichiáterhez járás, még elég sok az előítélet a lélekgyógyászattal kapcsolatban.
Félelem és rettegés
Pánikbetegséget először 1980-ban diagnosztizáltak, a Diagnostic and Statistic Manual nevű, az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott rendszer alapján. Forradalmi tett volt, a korábbi pszichiátriai gyakorlattal ellentétben csak olyan kritériumok alapján enged diagnózist kimondani, ami bárki által jól megfigyelhető, és a viselkedésben is látszik, vagyis semmiféle teória nem képezi a részét. Ennek egyrészt egy "címkeellenes" emberi jogi vetülete volt (például egyes vizsgálatok kimutatták, hogy az alsó társadalmi rétegek körében több skizofrénia van, a felső rétegekben pedig több depresszió, ami kevésbé megbélyegző), másrészt a biztosítók is igényt támasztottak a pontos diagnózisra, hogy ne csak a lefizetett pszichiáteren múljon a bankjuk csődje.
A pánik történeti adatai viszont 1980-asnál régebbiek. Szerepelt Da Costa-szindróma, (a leírója után), katonaszív-szindróma, illetve irritábilis szív néven. Háborúkban, akció után nagyon sokszor előkerültek a tünetei.
A II. világháború idején néhány hadseregnél főbelövéssel kezelték.
A pánikbetegség fő jellemzője, hogy az aktuális roham nem köthető közvetlenül az adott körülményekhez. Ha a reakció egy időben lép fel a kiváltó eseménnyel, az szimpla stressz, és akit csupán a "harctéri ideg" fog el, attól elfogadott, hogy izgul vagy akár bevizel. De ha hónapokkal később is jelentkeznek ezek a szorongásos vészreakciók, akkor az már egy jól fejlett, kövér pánikroham. Gyakran szívinfarktusnak hiszik, innen a régi "katonaszív" elnevezés, pedig a drága és időnként káros, indokolatlan belgyógyászati vizsgálatok kizárják ennek a lehetőségét.
Minél gyakrabban váltódik ki a roham, annál jobban bejáratódik, és annál könnyebben jön újra. Ördögi kör. A negatív élmény ősemberi ösztöneink szerint hamarabb kondicionálódik, mint a pozitív. Innentől kezdve a szenvedő egyetlen taktikája az elkerülés. A moziban a sor szélére vesz jegyet, figyeli magát, és már a normál szívverését is kórosnak érzi, aztán egyre több helyről nem tud szabadulni.
No woman, no cry
Még a "klasszikus" depresszióval kapcsolatos előítélet, hogy leginkább a nőket sújtja, hogy kétszer annyi a nőbetegek száma, mint a férfiaké. Ha azonban a kritériumok közé belevennénk azokat az eseteket, amikor egy férfinak rossz kedve lesz, önértékelési zavarai támadnak, szomorúra issza magát, és a környezetével úgy viselkedik, mint a lópokróc, akkor ez az arány lehetne egy-egy is. Így van ez a pániknál is: hivatalosan kétszer annyi nő pánikol, csakhogy a férfiak viszont sokkal hajlamosabbak arra, hogy pszichoaktív szerekhez nyúljanak, és abba betegedjenek bele. Ennek valószínűleg biológiai háttere van, ráadásul ők jobban szeretik a gyors megoldásokat. A pánikbeteg a depresszióstól eltérően a legkevésbé a gyógyszerszedésre szokik rá, hiszen attól is pánikol. Elterjedt "megoldás", amikor a beteg már csak napi egy üveg whiskyvel tudja elnyomni a pánikrohamait. Hogy bonyolítsuk a dolgot, ilyenkor már nem is a pánikbetegség dominál, hanem az alkoholizmus, ami az egyik legsúlyosabb szövődmény. Ilyenkor először az addikcióból kell kigyógyítani a pácienst, aztán jöhet a pánik, bár szerencsés esetekben ez már az elvonókúra ideje alatt megszűnik.
A szakemberek között abban viszont általában egyetértés van, hogy a pánikkal szemben az a legellenállóbb, akinek a világképébe jól belefér a stressz. Keményen vallásos kvéker, maffiózó, törzsőrmester, ilyesmik.
Sok gyógyszernek sok az alja
A gyógyszeres terápia elég hatásos, de nem azért van annyiféle tabletta, mert egyik jobb, mint a másik. A szerotoninrendszerre ható összes antidepresszáns egy számítógéppel megtervezett térszerkezetű molekulamodellt tartalmaz, ami majd a szerotoninreceptorokba illeszkedik. A receptorok viszont egyénre szabottak, és így a gyógyszerek hatása is változó. A statisztika szerint a betegek negyven százaléka nem reagál az elsőként választott gyógyszerre, és nem tudni, miért. Mindenesetre vérrokonoknál nagy az esélye, hogy ugyanazzal a szerrel érjenek el eredményeket.
A "tisztán" pánikbetegek egyébként nem szoknak rá a gyógyszerekre, sőt munkabíró képességük és koncentrációjuk néha az átlag felett van, és ha nem túl erős a depressziójuk - ami, akárcsak pánikjuk, fakadhat a perfekcionizmusukból, a teljesítmény-központúságukból, amit egyébként iskolarendszerünk is szeretettel táplál -, és eljutnak a munkahelyükig, akkor felettébb hasznos tagjai a vállalatuknak.
Noha betegek, igazából mégsem szabadna lebetegezni őket.
- sisso -
Hogyan pánikolunk?
A pánikbetegség definíciója: Váratlan szorongásrohamok, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül az adott szituációhoz, és fiziológiai tüneteket idéznek elő.
A pánikbetegség ismérvei: Havi négy olyan roham, amelyben fellelhetők a tünetek, vagy egy, illetve több olyan roham, amelyet legalább egy hónapig az esetleges következő rohamtól való szorongás követ.
A pánikbetegség tünetei: Szapora levegővétel, szédülés, gyengeség, heves szívdobogás, remegés, verejtékezés, fulladás, émelygés, zsibbadás, bizsergés, mellkasi fájdalom, halálfélelem, az önkontroll elvesztésétől való félelem, alvászavarok, a bőr bizonyos helyeken való izzadása, bőrpirulás, vérbőség, szívtáji égető érzés, arcbénulás, nyugtalanság.
A roham enyhítése: Stimulánsok, kávé, alkohol, drogok mellőzése. A gyógyulás érdekében viszont érdemes pszichiáterhez fordulni.
- sis -
Napi gyakorlat
Egy jól fejlett pánikbetegség meglehetősen szigorú törvényeket teremt, nincs felesleges mászkálás, kirakatnézegetés, a hétvégi bevásárlás olyan, mint egy hadjárat, csak a legszükségesebb hadmozdulatok mindig a legközelebbi helyen, a szórakozás pedig szigorúan csak terv szerint, taxi a kocsmáig, ahol gyors és igényes lerészegedés, majd taxi haza.
A legszörnyűbb, ami egy pánikbeteggel történhet, az a program hirtelen megváltoztatása. Én például, ha elhatározom, hogy kilenckor indulok valahová, de kiderül, hogy fél kilenckor kell ott lennem, hát általában háromszor futok neki a liftnek, majd minden visszafordulás után hányok egy kis savat, esetleg még a kapualjban is belekiabálok a kukába, hogy aztán az utcán végre kicsit összeszedjem magam. Még a taxiban is hullámokban jön a roham, most azonnal ki akarok szállni, de ezt általában nem teszem, mert mit keresnék a Kerepesi út közepén, úgyhogy megyek tovább, tépem le magamról a ruhát, és azt mondogatom magamnak félhangosan, hogy száz kiló vagyok, harmincöt éves, úgyhogy teljesen hülyén nézne ki, ha elsírnám magam.
A tünetek másfél deci Unicum után meglehetősen csillapodnak, viszont a másnaposság sokat ront a helyzeten. Nem éppen fair eljárás a világ részéről, hogy éppen a gyógyszer okozza azokat a tüneteket, amelyek kezelésére hivatott, de egy ideig el lehet balanszírozni a két állapot (úgymint spicces utazás és másnapos rettegés) között, bár nem túl szórakoztató.
Lehet persze tágítgatni ezt a félig-meddig önkéntes kényszerzubbonyt. Én például bővítem a "biztonságos" útvonalakat, és akkor is kimegyek az utcára, ha éppen nincs semmi dolgom, bár ezek csak apró sikerélményeket adnak, de azt elég gyakran. Hülyén hangzik, de az egész napomat be tudja aranyozni egy hányás és visszafordulás nélkül elvégzett másnapos bevásárlás.
-pki -
