Hetek óta járják be a világsajtót a Hawaii-szigetcsoport legnagyobb (hivatalosan Hawaii névre hallgató, néha Nagy-szigetként emlegetett) szigetén található Kilauea vulkán kitörésének képei. Az izzó lávát köpködő hasadékok, égre törő hamufelhők, a láva által elemésztett házak, autók, utak, erdők látványán túl a szenzációt az okozza, hogy ezúttal lakott területen nyílott meg a föld.
Hawaii, a tűz földje
A Csendes-óceán északi medencéjében található Hawaii-szigetcsoport a születését is a vulkánoknak köszönheti, pedig itt nem is kellene tűzhányóknak lenniük – már ha ragaszkodunk a vulkáni működés lemeztektonikai eredetű modelljéhez. A világ vulkánjainak java ugyanis tényleg az egymáshoz képest elmozduló lemezek vagy legalábbis lemeztöredékek peremén található, ahol a sűrűbb óceáni lemez a kontinentális táblák alá bukik, esetleg a tengerek közepén húzódó óceáni hátságok mentén. Utóbbi régiókban talán kevesebb vulkán található, de a kitörés jellege miatt innen kerül a felszínre a legtöbb, jórészt bazaltos láva. Míg ezekre számtalan példát látunk a világban, kivételek mindig akadnak: vulkánok, amelyek tektonikus lemezek kellős közepén meredeznek, lemezszegélyektől és rift zónáktól (óceáni hátságoktól) távol. Ezek kedvéért egy másfajta működési hipotézist kellett kidolgozni – sőt, nem is egyet. Eszerint a Hawaii-szigetcsoport alatt, amely látszólag stabilan ül meg a csendes-óceáni tektonikus lemezen, egy úgynevezett forró folt található, ahová a földköpenyből, annak is talán a mélyéről, a földmag közelében fekvő régiójából áramlik fel igen magas hőmérsékletű kőzetolvadék. Ezt a felfelé irányuló erős hőáramlást, amellyel izzó magma nyomul a felszín felé, angolul mantle plume-nak nevezik, a hazai szakirodalomban pedig leginkább köpenycsóvának magyarítják (például Harangi Szabolcs vulkanológus munkáiban).
A forró foltok tetején ülő tűzhányók egy hol könnyebben, hol nehezebben azonosítható vulkanikus lánc végén helyezkednek el: a tektonikus lemez ugyanis elmozdul az akár hosszabb ideig változatlan helyen feltörő magma felett. Ez a Kilauea esetében egészen feltűnő: maga Hawaii szigete is egy 5 ezer kilométer hosszú, több mint száz, egykor aktív vulkánból álló láncolat délkeleti szélén található. A Nagy-szigeten sincs egyedül a Kilauea: négy másik társaságában csupán a második legfiatalabb tűzhányó. Két leghíresebb társa a most alvónak (de távolról sem kialudtnak!) tekintett, impozáns méretű Mauna Kea a sziget észeki részén, illetve a legutóbb 1984-ben kitörő Mauna Loa. A Kilauea sem fiatal: legalább 300 ezer éve kezdte akkor még tenger alatti vulkánként, és vagy 100 ezer éve emelkedett ki a tengerből.
Az 1983 januárjában intenzív tűzijátékkal és robbanássorozattal kezdődött kitörési szakasz ma is tart, de az utóbbi évtizedekben ez már lávaöntő (effuzív) jellegű. Ennek középpontja nem is a fő kráter (a Kilauea kaldera), hanem az attól több kilométerre keletre található vulkáni hasadékzóna. A most május 3-án indult új aktív kitörési szakaszban is itt nyíltak meg friss hasadékok, eddig nem kevesebb mint 22, amelyekből sorra tör fel a láva. Az elmúlt 35 évben a Kilauea körüli vulkáni komplexum sosem volt csendes; olykor látványosabb lávaszökőkutakat, a sziget területét növelő, az óceánba torkolló lávaárakat produkált egy-egy friss vulkáni kráter vagy hasadék, máskor meg az jelzi a működést, hogy időről időre láva tölti ki a központi kalderában található Halema‘uma‘u, vagy a nagy 1983-as kitörés során keletkezett, majd később beomlott Pu‘u ‘Ō‘ō izzó krátertavait.
A mostani kitöréssorozat előtt is megemelkedett a lávatavakban a forró olvadék szintje, sőt kidomborodott a felszín is, jelezve, hogy a mélyből újabb adag érkezett. Később a hasadékok megnyílásával együtt az izzó tavak szintje lecsökkent, jelezve, hogy a magma oldalirányban lódult meg. A mozgásokat rendkívüli szeizmikus aktivitás is kísérte: május 4-én például egy 6,9-es erősségű földrengés pattant ki ott, ahol sorra nyíltak a hasadékok – ilyen erős földmozgást a hetvenes évek közepe óta nem tapasztaltak errefelé. A jelenség kiváltó oka lehet az is, hogy a Kilauea délkeleti lejtője, valószínűleg a rá nehezedő mind nagyobb tömegű lávafolyások miatt, lassan csúszik a tenger felé, ami maga is újabb hasadékok megnyílásához vezethet.
Pusztítás a tűzvonalban
A mostani kitörés csupán egyike lett volna a Kilauea utóbbi három és fél évtizedes aktivitása során gyakorta előforduló, többnyire csak a híradók kis színes blokkjába kerülő egzotikus epizódoknak, ha nem lakott övezetben történik. Ám a vulkanikus hasadékok a légi felvételeken is jól láthatóan egy geometrikus kialakítású lakózónában (Leilani Estates) nyíltak meg, a feltörő láva pedig lakóépületeket pusztít el, földeket és utakat tesz tönkre, erdőket és gyümölcsligeteket perzsel fel. Természetesen ez csupán a mi, emberi nézőpontunk, a tűzhányók irányunkban közömbösek, csupán azt emésztik fel, ami óvatlanul a tűzvonalba települt. Egy helybéli a 2014-es, szintén lakóövezetet pusztító kitörés kapcsán úgy fogalmazott, hogy ez a paradicsom adója: ha Pele vulkánistennő (aki a hawaii hitvilág szerint a Halema‘uma‘u kráterben lakik) úgy gondolja, bármikor visszaveheti a földjeit.
Az amerikai polgári védelmet persze nem ilyen gondolatok foglalkoztatták, amikor elrendelte több ezer lakos kitelepítését. A hasadékokból ugyanis a magában is veszélyes, izzó bazaltláván kívül (ami mindent elpusztít, ami az útjába kerül) mérgező gázok is feltörtek a mélyből, amelyek a magma gáztalanodásából származnak. Mindenekelőtt megnőtt a környéken a szén-dioxid-koncentráció, ami önmagában is halálos lehet – gondoljunk csak a mustgáz okozta mérgezésekre. Ezenfelül a kén-dioxid szintje is megemelkedett, ami még az egészséges szervezettel bírók torkát, tüdejét és szemét is irritálja, de a krónikus tüdőbetegek és súlyos asztmások számára végzetes lehet. A tudósítások szomorú egzotikumként számoltak be azokról a károsultakról, akik kaliforniai házukat tették pénzzé, hogy elmeneküljenek a folyton kiújuló, rettegett tűzvészek elől, s végül a paradicsomi Hawaiin vásároltak ingatlant – amit most a természet (illetve maga Pele istennő) visszavett tőlük.
A mostani aktivitási szakasz sok tekintetben jelent újdonságot, részben éppen a kitörés jellegében. A Kilauea vulkánra ugyanis az utóbbi évtizedekben leginkább a relatíve „békés”, kiöntéses működés volt jellemző. A kiömlő olvadt láva szilíciumban szegény, ezért kevéssé viszkózus, viszonylag könnyen folyó, gáztalanodása a felszínen, óriási izzó buborékok keletkezése közben zajlik, e buborékok kipukkadva lávaszökőkutakat produkálnak.
A friss kitöréseknél azonban nem csupán lávaárakkal kell számolni. Már eddig is hatalmas vulkanikus robbanások zajlottak, amelyek nyomán jellegzetes, örvénylő, sötét, karfiolos szerkezetű vulkáni törmelékfelhő emelkedett az égbe – egy alkalommal már 9 kilométer magasra. Ez nagy területen okozott vulkáni hamuszórást (ami szigorú értelemben nem is hamu, hanem inkább apró, üvegszerű vulkáni törmelék) vulkáni bombák, nagy méretű kőzetdarabok távolba hajításával. Az eddigi robbanásokat részben a lesüllyedő lávaszint miatt instabillá vált kráterfal megrogyása okozta a Halema‘uma‘u kráterében, de a hirtelen gáztalanodásnál is nagyobb robbanásokhoz vezethet, ha a láva szintje a talajvízszint alá süllyed a kiürülő kráterekben. A víz és az izzó láva találkozása, az úgynevezett freatomagmatikus működés minden esetben hatalmas robbanásokkal jár. Ilyenkor a légi közlekedést már most is zavaró vulkáni hamufelhők még magasabbra emelkedhetnek, még nagyobb területet érhet törmelékszórás, és sokkal nagyobb, akár tonnás vulkáni bombákat is kihajíthatnak, tekintélyes távolságra repíthetnek a kráterek. Mindez tovább tágíthatja az evakuálandó övezetet is. Ráadásul a hasadékok kialakulása sem állt le: nem csak a fő krátertől délkeletre, hanem északkeletre, szintén lakott körzetekben is friss törések nyíltak a felszínen, amelyekből izzó anyag, bazaltláva éppúgy előtör, mint mérges gázok, vagyis a kitörés által közvetlenül, a felszínen érintett terület kiterjedése is egyre nő.
Semmilyen összefüggés
A vulkanológusok arra figyelmeztetnek; nem biztos, hogy a mostani kitörés egyedi esemény, a Föld más lakott zónáiban is kezdődhet hirtelen vulkánkitörés. Ugyanis nemcsak Hawaiin építkeznek kockázatkedvelő (más megközelítésben: felelőtlen) embertársaink „friss” lávafolyásokra vagy – a geológiai időszámítás szerint „épp csak egy perce” lezúdult – izzó törmelékárak, piroklasztlavinák időközben termékeny talajjá nemesült maradványaira. Nem téved, aki Nápoly vakmerő lakóira gondol. Mindez azonban csupán a hasonló geológiai feltételekből következő párhuzam, nem holmi távolba hatás! Minden alapot nélkülöznek azok a sajtóhírek, amelyek szerint a Hawaiin zajló kitörés majd „felébreszti” a pacifikus tűzgyűrű vulkánjait nyugatra, Ázsia peremén, illetve keletre, Amerika nyugati partvidékén. Először is, ezeket a vulkánokat nem kell ébresztgetni: kellően aktívak már most is, számtalan közülük ebben a pillanatban is működik. Ráadásul eltérő természetűek: többnyire viszkózus, szilíciumban gazdag, riolitos lávát küldenének felfelé, s az sokszor már a felszínt sem éri el, mert a katasztrofális következményekkel járó gáztalanodás közben felrobban. Mint tette ezt pont 38 éve a St. Helens vulkán az Egyesült Államok északnyugati részén.
A vulkanológia tudománya szerint semmilyen oksági összefüggés nincs a Hawaiihoz hasonló forró pontokon zajló kiöntéses (néha robbanásos) vulkáni aktivitás és az alábukási zónákban zajló, többnyire egészen más típusú (és sokkal veszélyesebb!) kitörések között, provokálni semmiképpen sem tudják azokat. Való igaz, hogy a nevezetes pacifikus tűzgyűrű mentén élőknek – régiótól függően – bizonyos mértékű geológiai természetű kockázattal kell számolniuk, akár kolosszális vulkánkitörésekre, nagy erejű földrengésekre és az ezek által kiváltott cunamikra is fel kell készülniük. De valamiért mégiscsak vállalják e kockázatot – és mint a fenti példa is mutatja, Hawaiira például hiába menekülnének, a tűz ott is utoléri őket.
