Aki a táj szépségétől megbabonázva kémleli a Balatont, hajlamos feltételezni, hogy a tó és annak környezete örök idők óta a helyén van. Igen ám, de a természet egészen más léptékeket használ, mint mi. Valójában nagyon jól körülhatárolható, sokszor drámai folyamatok vezettek ahhoz, hogy a Balatont a manapság ismert tájak vegyék körbe: északon finoman csipkézett hegyek és fenséges vulkáni kúpok, délről pedig lankás dombok és part menti sík vidékek. Maga a tó olyan fiatal, hogy nem csupán geológiai értelemben tekinthető ifjoncnak: még eleink, az első Homo sapiensek is előbb érkeztek meg a Kárpát-medencébe, mint hogy létrejöhetett volna.
Afrikához közel
Apropó, Kárpát-medence: a természet eme hegyektől övezett építménye valójában nem is létezett a földtörténet túlnyomó részében. Jó ideje ismert, hogy a geológiában Pannonnak is nevezett medence aljzatát alkotó kisebb tektonikus lemeztöredékeknek hosszú ideig nem sok közük volt egymáshoz – leszámítva, mondjuk, az utolsó 18 millió évet. Ez azt jelenti, hogy a ma egységben szemlélt dunántúli táj hegyei-völgyei egymástól és a mostani helyüktől is igen távol helyezkedtek el. A Balaton vidékének is otthont adó úgynevezett Alcapa-lemez (a betűszó az Alpok, a Kárpátok és a Pannon kifejezésekből áll össze) például jóval délebbre, Afrikához közel tanyázott, mint a Tethys ősóceánban néha szigetszerűen kiemelkedő, néha lesüllyedő kontinentális lemezdarabka. A mai Magyarországból ez hordja hátán a Dunántúl nagyobbik, északi és nyugati felét, továbbá Budapest környékét, az északi–északkeleti hegyvidéket, sőt még az Észak-Alföldet is. Az ország többi része, a Dél-Dunántúllal és az Alföld nagyobb hányadával a több darabból összeállt Tisza–Dácia lemezen fekszik, ezek valaha az európai lemezről szakadtak le, majd újra visszataláltak hozzá.
Az biztos, hogy számos, a Balaton-felvidék látképét, arculatát meghatározó hegy és domb még ekkor, a réges-régi időkben keletkezett, és gyakorta trópusi vagy szubtrópusi viszonyok és tengeri elöntések nyomát viseli magán. Így keletkezett például az északi oldalon sokfelé megtalálható, bányászható, tipikusan vörös színű homokkő, amely a földtörténet 251 millió éve lezárult perm időszakából való. A tó környékén megannyi ház és kerítés épült belőle, és sokfelé szórták a part menti vízbe, hogy védjék a szárazulatot a tó vízszintingadozása miatti eróziótól.
Lávakalandpark
A Balaton-felvidék másik tipikus kőzettípusa eredetét tekintve tengeri üledék, ami lehet mészkő, dolomit vagy márga. Ezek a kőzetek sekély tengeri elöntések nyomán jöttek létre a triász korban (251–200 millió éve), amikor a későbbi Balaton akkor még hűlt helyét rejtő kőzettöredék valahol a déli trópusi tengerek sekély mélyén pihent. Ebből az időszakból származik a Bakony és a Keszthelyi-hegység nagyobb része, meg az olyan tipikus látképi elemek, mint a csopaki szőlőhegy.
Sokkal drámaibb változások során alakult ki – immár a földtörténet jóval fiatalabb korszakában –, a Balaton-felvidék manapság ismert képe. Ehhez persze az is kellett, hogy a miocén periódusban, úgy 18–20 millió éve pont itt találkozzon az Alcapa és a Tisza–Dácia lemez, s együtt mozogva-forogva maguk alá gyűrjék (a mai Szilézia és Moldva között) az alájuk bukó ősi óceáni kőzetlemezt. Évmilliók során csiszolódott így egymáshoz e két kontinentális lemeztöredék, miközben a kolosszális geológiai tömegek kollíziója során fellépő húzóerők miatt elvékonyodott ebben a régióban a Föld felső, szilárd kőzetburka, a Föld kérgéből és a felső földköpenyből álló litoszféra. Ennek eredménye, hogy a hőforrások országa vagyunk, ezért a sok meleg vizű, akár geotermikus energia kinyerésére is alkalmas forrás – Budapesten és a Balaton környékén egyaránt.
Témánk szempontjából azonban lényegesebb, hogy a Pannon-medence kialakulása beindította a mélyben található kőzetolvadék mozgását mind vízszintesen, mind függőlegesen, és ennek következtében az éppen formálódó Kárpát-medence jó időre bolygónk egyik legaktívabb vulkanikus zónájává vált. A Balaton környéke például a 7,4 millió éve (a késő miocén korral) kezdődő és 2,8 millió éve (a pliocén kor végén) lezáródó periódusban vulkanizmus tekintetében Hawaii vagy Izland szintjén állhatott. Időről időre gigantikus robbanásos kitörések, viszonylag hígan folyó bazaltláva-feltörések, lávaszökőkutak és a krátereket kitöltő lávatavak szórakoztathatták volna a környékre látogatókat – már ha akkoriban is létezett volna balatoni turizmus. A geológusok számára is rejtély és feladvány az akkori intenzív vulkáni periódus: számos olyan kitörésfajta zajlott akkoriban, amelyre nehéz párhuzamokat találni korunk vulkáni aktivitásában, de a jelenséget magyarázni sem egyszerű. Az biztos, hogy az akkori vulkanizmus egészen más okok miatt történt, mint manapság a Kilaueán vagy az izlandi vulkánokon. Míg ott úgynevezett forró pontok, köpenycsóvák mentén, nagy mélységből tör fel az izzó vulkáni anyag, addig a Balaton környékén a magma csekélyebb mélységekből származott, s emiatt a kémiai összetétele is más volt. Ez pedig hozzájárult ahhoz is, hogy később olyan kiváló talaj alakult ki a kihunyt vulkánok lejtőin.
A földtörténeti harmadidőszak végén feltört bazaltláva látványos kúpokat alkotott, amelyek máig meghatározzák a Balaton északi részének látképét: a Badacsony talán a leghíresebb példa, de ugyanilyen bazaltkúp a Szent György-hegy, a szigligeti Várhegy és a Tapolcai-medence úgynevezett tanúhegyei (Csobánc, Halyagos, Haláp, Hegyesd, Gulács) vagy a tőlük északnyugatra található Somló és Ság-hegy is. A kiömlő bazaltláva és a kihulló vulkáni törmelék, tufa sokszor puhább, üledékes anyagra rakódott, utóbbit idővel kikoptatta az erózió. Így a múlt tanúiként csupán a tájból magányosan vagy csoportosan kiemelkedő vulkanikus tömbök maradtak hátra; többnyire csonka kúp (mint maga a Badacsony) vagy koporsó alakú hegyformák. A vulkáni működés persze ettől keletre is zajlott a Balaton mentén, ennek bizonyítékai a Káli-medencében, például a Szentbékkálla környékén található vulkáni kúpok. És azok a vulkáni törmelékárakból létrejött különleges lerakódások, amelyek a földtörténet valamennyi periódusában keletkezett kőzetek gyümölcskenyérre emlékeztető, összesült elegyét tartalmazzák. Az ilyen (úgynevezett freatomagmatikus) kitörések mindig a tűz és víz találkozásakor zajlottak: a felszín felé törekvő forró magma és a felszín alatt rejtőző víz találkozása robbanások sorozatába torkollott, majd pusztító törmelékárak borították be a környéket. Ezek lerakódott nyomai láthatók a Tihanyi-félszigeten is, amely jórészt a pliocén korban működött tűzhányóknak köszönheti mai képét. A vulkanológiában maar típusúnak nevezett kitörésforma legfontosabb emléke a Tihanyi-félszigeten található Külső-tó és Belső-tó, ahol már víz tölti ki a felszínbe mélyedő vulkáni krátereket. Tihany és környéke a vulkáni utóműködés nyomát is őrzi. Mielőtt a tűzhányók végleg kihunytak volna, gejzírek törtek fel, a hidrotermális működés által kialakított gejzírkúpok nagy számban megtalálhatók a félszigeten.
Az északi part gazdag földtani változatosságához képest a déli jóval egyhangúbb, bár itt is található két kevéssé ismert vulkáni kúp: a balatonboglári Várdomb és a Fonyódi-hegy. A különbség oka, hogy a Balatont is átszeli délnyugati–északkeleti irányban egy törésvonal, amely mentén a tó két oldala ellentétes irányban mozdul el: a Balaton-felvidék évente 0,5 millimétert emelkedik, míg a déli part évente 2 millimétert süllyed. A Balatontól délre az ősi hegységek maradványai már réges-rég a mélybe szálltak, a felszínt sok kilométer vastagon folyóvízi üledék tölti ki. No, meg lösz, ami a pleisztocén kor hideg, száraz, glaciális korszakaiban keletkezett, és nemcsak a déli, de a keleti–északkeleti partok mentén is jelentős tömegeket alkot.
Mindaz, ami a földtörténet során létrejött, nemcsak a táj szépségéhez járul hozzá, hanem gazdasági jelentősége sem elhanyagolható. Az északi parton mind a mészköves-dolomitos, mind a bazalt anyagú hegyek mállásából termékeny talaj született. A hegyek déli lejtői pedig remek besugárzási szöget biztosítanak a szőlőműveléshez és a gyümölcstermeléshez (ráadásul a tó is visszaveri a napsütést). A tó déli partját sem kell sajnálni: a turisztikailag jelentős parti zóna mögött itt is minden feltétel adott, hogy bőven teremjen a föld.
Szinte smaragdzöld
A Balaton gyakorlatilag minden más környező geológiai jelenségnél fiatalabb. Ennek oka, hogy a vízrajz minden más felszíni tényezőnél gyorsabban alakul át. A ma uralkodó hipotézisek szerint a süllyedési folyamatok eredményeképpen a mai Balaton helyén kialakult kisebb medencékben a pleisztocén időszak végén, valószínűleg egy kellően csapadékos melegedési (interglaciális) periódusban, először talán 25 ezer éve kezdett gyűlni a környékbeli vízfolyásokból, illetve a karsztforrásokból származó víz. A legutóbbi, úgynevezett fiatal driász eljegesedés bő 10 ezer éve bekövetkezett végét követően többször is alaposan megemelkedett a különálló tavacskák vízszintje, ennek hatására fokozatosan leomlottak a közöttük található természetes gátak. A Balaton mintegy 5 ezer éve már egységes tóként létezik, amelynek vízszintje és kiterjedése a klimatikus körülmények között folyton ingadozott. A kutatók szerint a hidrológiai szempontból egyensúlyinak tekinthető vízszint az Adriai-tenger szintjéhez képest 106,5–108 méteren található. Akadt már olyan időszak a közelmúltban, amikor ennél magasabbat is rekonstruáltak az utólagos vizsgálatok – de ez sokszor már az emberi beavatkozás eredménye volt. Valószínűleg nem is a tó jól ismert, mai alakját kialakító, jórészt az utóbbi két évszázadban zajlott szabályozás volt az első emberi beavatkozás a tó történetében.
Az biztos, hogy a Balaton mai formájában egészen különleges adottságokkal rendelkezik, amelyek mind arra predesztinálják, hogy kellemesen fürödjenek benne a tömegek. Már a pH-ja is speciális: 8,4, azaz határozottan lúgos, ezért hívják némelyek az egyik legnagyobb szikes tónak. A vizét természetesen opálossá teszi a rengeteg benne lebegő részecske: leginkább az oldott kalcium és magnéziumionokból és a vízbe oldódó szén-dioxidból keletkező karbonátból képződő mészcsapadék miatt. Ezért is van, hogy vizének színe csendes időben szinte smaragdzöld, de viharban szinte szürke lesz a felkavarodott üledéktől.
A tó átlagos mélysége 3–3,5 méter, de akad, ahol a 12 métert is eléri. Eláruljuk: ez nem a déli parton található. A tó területe is impozáns, mintegy 600 négyzetkilométert borít be, 1,9 köbkilométer vizet tartalmaz, e mennyiség 2,2 év alatt cserélődik ki. Vízgyűjtő területe is terjedelmes: majdnem 6 ezer négyzetkilométer. Leginkább a Zala folyó táplálja, de kapcsolatban van a Balaton-felvidéki karsztforrásokkal is. Nevezetesek a tó vízmozgásai is. Az állandó erős szél például képes áthajtani a vizet a tó medencéjének egyik feléből a másikba: előfordult már, hogy Keszthely előtt közel fél métert süllyedt a vízszint, míg Alsóörsnél ugyanennyit emelkedett.
A Balatonnak azonban nemcsak múltja és jelene van, de jövője is, amely emberi beavatkozás nélkül a fokozatos feliszapolódás és feltöltődés volna. A Balaton medrét 6–10 méteres vastagságban üledék borítja: alulról kezdve törmelék, tőzeg, majd mésziszap összetételben. A jelenlegi Balaton medrében felhalmozott iszap mennyisége megközelítőleg másfélszerese a vízmennyiségnek. Erre mondják a szakemberek, hogy a tó a természetes elöregedés fázisába lépett. Azért ne búsuljunk! Ha az emberiség kihúzza a következő évezredeket, valószínűleg még távoli utódaink is békésen fürödhetnek a Balatonban.
