A Rákóczi téri piacot építészeti érdemei és közelsége miatt sokkal gyakrabban látogatom, mint társait, bár sietek leszögezni, hogy egy piac lángos nélkül olyan, mint báró Apor Ferenc párttagkönyv nélkül, de legalább meleg kolbász adódik és zúzapörkölt, amit természetesen állva lehet elfogyasztani, miközben testet öltött tanulmányfejek röpítik be fogorvos nem látta szájnyílásukon az Arany Ászokot, majd cuppognak kicsinyt jelentőségteljesen.
Az újságos egyben antikváriusi feladatokat is ellát, százötvenért osztja a Kolibri könyveket, de végszükség esetén szatyrot is ad, műtrágyásat, kiló fölött körül.
A büféből nézem, ahol a polcon megpillantom az igazit, egy komplett utasellátós készletet, miszerint alátét, pohár, kanál, percekig csak hörgök, aztán a tárgyra térek, alkudozom, könyörgök, kérek, mire a megenyhült hölgy nekem adja az egyiket.
Hús kell, lehetőleg négy-öt éves kakas, meg karalábé, spárga, egyebek. Van ez a kaszáló tekintet, amit pontosan erre a helyzetre tartogatok, amikor úgy söpör a szem sugara, akár süket lépcsőház-takarító a Skála parkolójában, kíméletlenül és céltudatosan, mint aki tudja, hogy a szöveg része lesz. Vadászom, külcsínt bámulok és árakat. Megveszem, amit akarok, ilyen a világ, tessék mondani, az a karalábé friss?, vagy csak én kiáltok?, már hozzák, meg akkor azt a csomag spárgát, egyszer sem élünk, köszönöm, rántani lesz. Verset ír a persely, anyuka kis segítője pedig lelket lehel bele, megvan a cucc, egész krajcárért félkakas meg a hozzávalók, talán már elárulhatom: Újházy-húsleves lesz, tehát karalábé, zöldbab, gomba, brokkoli, répa, petrezselyemgyökér, kelkáposzta, mondjuk egy negyed, kevés laza fartő, némi csirkeszív és máj, velős csont, negyedkiló marhalábszár, zeller és hajszálvékony cérnametélt, persze csak a végén, a fővő levesből kiemelt lében főzve.
De még a csarnokban vagyok, ahol sáfrányos szeklicével feltuningolt tyúkok ejtőznek az egyébként is sejtelmes sárga fényt ontó hűtőlámpák alatt, miközben a szomszédban a tenger gyümölcsei próbálnak frissnek látszani (szövegromlás, de pontosítok: homár fedi el az utat, bocs) meg a hozzátartozók. De a valóság az, hogy idén elmaradt a tavasz, fás a spárga, a karalábé meg minden, a targoncás is csak félvállról kiált, hogy vigyázz, kocsi!, libidója máshol tenyész, talán épp tűzoltó akar lenni, de szememet az őstermelők közösségére tereli, mármint tekintet, de legyen ez a tudás anyja, szóval az őstermelők, fejkendős asszonyok unokáikkal meg apók, rejtelmes műbőr kabátok mögött árulják a nyitáskor hentesektől megvett szalonnát, hogy ez bizony házi, aranyoskám, ha nagyon figyel, még hallja a röfögést, annyira friss!, no persze, arrébb már kovácsoltvas kijárat, irányjelzők, segítő szavak, becézzen, becézz!, de megint, nem mondjuk: újra!, csak megint tehát Vígh utca, majd Népszínház, ahol a Mély Torok incselkedik, hogy legyen, megint legyen, tehát lemegyek, de nem elszállás, legyen mondjuk egy félhideg sör, üveges, meg talán egy Unicum, aztán haza, ahol már előkészítve minden, én pedig felteszem a vizet, és míg kopasztom a brokkolit, hagyom letelni, aminek le kell.
Gondolom, idő.
Para-Kovács Imre
