A két hely közül a Madárrezervátum az ismertebb, már csak azért is, mert a Velencei-tó délnyugati, négyszázhúsz hektáros részét lefedi. Amíg az idegenforgalomban is jegyzett települések (Velence, Gárdony, Agárd) strandjait pelotázó exkeletnémetek és a szolgáltatások ellenértékétől letaglózott magyarok népesítik be, ezen a részen már nincs plázs és hot-dog-árus, sőt csillogó víztükör se nagyon: a terület nyolcvan százalékát ugyanis nád borítja. A környékbeli kocsmákban felbukkan néha egy-két élveteg kertibútor-készítő, ám lehetne itt akár ezerszer ennyi nád is, a tó e kimondottan jelentős méretű részének védetté nyilvánításához egy egészen más élőlény,
a nemeskócsag
nevezetű madárfaj szolgáltatta az apropót. A teljesen fehér, nagy termetű szárnyasokat még a múlt században kezdték el módszeresen irtani csupán azért, mert a divatszakma fantáziát látott azokban a dísztollakban, amiket a hímek növesztenek nászuk idejére. A sportosabb életformát kedvelő vadászokat azonban már a dísztoll sem érdekelte, csupán a zsákmány, amit aztán vagy kitömettek, vagy hagytak megrohadni a nádasban. Egy Kalbermatten nevű báró útikönyvet is írt arról a dunai hajókirándulásról, amelynek elsődleges célja a nemeskócsag-populáció jelentős csökkentése volt.
1957-ben a majdhogynem kihalással fenyegetett nemeskócsagok megmentéséért a Madártani Intézet kemény lobbizásba kezdett, és - csodák csodájára - sikerült céljukat elérni: az addig nádgazdaságként és vadászterületként számon tartott Velencei-tó Székesfehérvárhoz közelebb eső szelete innentől kezdve hivatalosan is a madarak birodalmává lett, és legalább száz fajnak vált biztonságos fészkelő-, átvonuló- vagy éppen pihenőhelyévé. Természetesen a nemeskócsag lett a térség kultuszállata: jelentős mennyiségű vendéglátóipari egységet és üdülőt neveztek el a madárról, sőt a környékbeli településeken Kócsag utcákat is találhatunk szép számmal, pedig bizonyos ornitológuskörök váltig állítják, hogy nem is önálló faj, csupán a szürke gém fehér változata. Persze "eredeti" szürke gémekből is van egy rakás a védett nádasban, de ők még egy rohadt büfének sem tudtak a névadóivá válni, ugyanúgy, mint a szintén gyakran előforduló kanalas gémek sem. A kanalas gémek ráadásul nem is a gémfélék családjába tartoznak, hanem az íbiszfélékébe, amit aztán feleltetés során huncut biológiatanárok ki is használnak.
A Madárrezervátum
nem egy Yellowstone Park, és aki arra gondol, hogy Maci Lacinak álcázott vízimadarak lopják el a nádasban ücsörgő turisták piknikkosarát, meglehetősen rosszul tájékozott. A területre bámész nyaralóknak tilos a belépés, pontosabban a beevezés. Az ilyesfajta biztonsági intézkedésre azért van szükség, mert a madarak kimondottan rossz néven veszik, ha fészkeik környékén kíváncsiskodók ólálkodnak, a nemeskócsagnak például már egy csillogó napszemüveg látványa is elég ahhoz, hogy végérvényesen elköltözzön. Pedig ha másképpen gondolkodnának ezek az állatok, akkor egy nádi Las Vegast is lehetne telepíteni a Madárrezervátumra, a környék másik nagy védett területére, a majdnem hatszáz hektáros Dinnyési-fertőre meg mondjuk egy Forma-1-es autópályát.
A múlt század végéig még ez a terület is a Velencei-tó része volt, de amikor a vasutat építették, megszűnt a nagy összefüggés.
A Dinnyési-fertő
1966-ban vált természetvédelmi területté, amit leginkább a tőkésrécére és vadlibára hajtó vadászok néztek rossz szemmel. Azóta - ugyanúgy, mint a Madárrezervátumba - ide is csak hivatalos kísérettel léphetnek be a kíváncsiskodók, leginkább kutatásban és megfigyelésben utazó ornitológusok. A csoportos túrázóknak, például az iskolai kirándulások résztvevőinek már inkább az út menti távcsövezést ajánlják, ha mindenképpen madarat akarnak nézni, de azért a kitartó természetbarátoktól, magányos Tandori Dezső-rajongóktól, de még Madaras Józseftől sem tagadják meg a belépést, sőt az sem számít kizáró oknak, ha a kiránduló a Magyar Narancstól érkezett.
A fertő-túrához a hivatalos kíséretet Fenyvesi László természetvédelmi területkezelő biztosította, aki az Országos Természetvédelmi Hivatal embereként már tíz éve ügyel arra, hogy a védett övezetekben élő madarakat ne zaklassák az idegenek. Falu széli háza a Homoki Nagy István-filmek romantikáját idézi: a villanypóznán gólya fészkel, és az lett volna a meglepő, ha nem ragyog a nap, amikor elindultunk a terepre. A tökéletes idillhez tényleg csak
Hidas Frigyes zenéje
hiányzott.
A háztól csupán néhány lépést kellett megtenni a "Természetvédelmi terület, idegeneknek tilos a belépés!" tábláig, ám mesebeli szörnyek és egyéb titokzatos lények helyett egy búzatábla kellős közepén találtuk magunkat. "Ezek a területek egyrészt a madarak táplálkozását segítik, másrészt pedig bevételhez juttatják az Országos Természetvédelmi Hivatalt. De nemcsak a kaszálók jelentenek bizonyos pénzeket, a nádat is learattatjuk" - magyarázta Fenyvesi László. Kiderült, hogy a madarak ettől még háborítatlanul élhetnek a környéken, sokkal nagyobb gond, hogy a bevétel az OTH feneketlen zsebébe kerül, és a pénzek elosztásánál már egyáltalán nem számít a teljesítmény.
A gabonaföldet elhagyva értünk arra a területre, amire valójában illett a fertő kifejezés. A bokáig érő sár is a vadregényes hangulatot erősítette, szürke gémek húztak el fölöttünk, az igazi látványosságot mégis a bíbicek szolgáltatták, akik olyan rutinosan kergették el a fészkük fölött köröző barna rétihéját, hogy az már felért egy becsületsértéssel. "Tíz év alatt még egyszer sem láttam olyat, hogy ragadozó madár megfogott volna belőlük akár egyet is, sőt gyakran előfordul, hogy más fajok, például a piros lábú cankó vagy a nagy goda is beszáll védekezni" - hangzott a szakértő kommentár, amiből arra lehetett következtetni, hogy a madarak mégsem annyira hülyék, mint amilyennek néhányan gondolják.
A megfigyelést később
egy madárlesen
folytattuk, ahonnan néhány kárókatonát, füstös cankót, valamint egy tőkésréce-családot tekinthettünk meg, a fertő - bennfentesek számára - sztenderdnek tekinthető fajait. Fenyvesi László rutinosan ismertette a helyi ki kicsodát, úgy tűnt, számára legfeljebb egy-egy szökésben lévő kanári okozhatna meglepetést, majd elmondta, hogy ritkaságokat általában csak meteorológiai fordulatok idején lehet megfigyelni. "Nagyobb aszályok idején az Alföldön otthonos madarak, a gólyatöcs, a széki gólya vagy a kis kárókatona is eljönnek ide, de ebben nincs semmi különös. Tavaly viszont láttam batlákat, sőt minden bizonnyal itt költöttek, ami tényleg nem mindennapi dolog volt errefelé."
A bámészkodás eltartott még egy darabig, aztán a nádasból egyszer csak kitámolygott egy
furcsa mozgású vadliba,
a természetvédelmi területkezelő pedig a tettek mezejére lépett, sőt azzal, hogy magához vette a furcsán viselkedő szárnyast, aki valószínűleg a tavi bénulás nevű baktériumfertőzés áldozata lett, véget is ért a kirándulás. "Tiszta vizet meg szőlőcukrot adok neki, így lehet, hogy életben marad" - mondta Fenyvesi László, hóna alatt a madárral, hazafelé menet. Útközben még elmesélte, mennyire tehetetlen a terepjáróval poroszkáló orvvadászokkal szemben, sőt szinte nosztalgiával emlegette azokat a vadorzókat, akik magányosan járták a vidéket, és piros hátizsákot viseltek, hogy a vérző zsákmány ne legyen annyira feltűnő. Szóba került az is, hogy a környékbeli falvakban a vadliba már-már háziállatnak számít, a baromfiudvarban tartják, és nem értik, miért nincs ez rendjén, néhányan pedig azzal szórakoznak, hogy elterelik a vizet, míg mások a táblákat lopják el, szóval a jellegzetes hazai ízek a kirándulás végére maradtak. Más kérdés, hogy azt a romantikus elragadottságot, amire kizárólag városi dilettánsok képesek, ha egy rövid időre kiszakadnak megszokott környezetükből és csodákba botlanak, ezek a dolgok már nem tudták befolyásolni. Sőt a félórás késéssel induló vonat vagy a kalauznő világoskék blúzán gőzölgő izzadságsziget sem volt képes hidegre vágni azt az érzést, ami "leköltözöm tanyára" vagy "alapítsunk kommunát" kezdetű kocsmai kirohanásokká is érlelődhet néhány fröccs elfogyasztása után.
Legát Tibor
Hangzavar
Egy megboldogult nyelvkönyvben, a hetvenes években forgalomban lévő "hatodikos oroszban" emlékezetes darab volt a Várona i Rak című mese, ami egy varjú és egy rák konfliktusát írta le. A történet csúcspontján a varjú így kiáltott fel: Ágá! A könyv szerzője a szó után csillagot tett, jelezve, ez "nem kötelező anyag", és a lap alján közölte, hogy a varjú azt mondta: Kár!
Annak idején nagy nevetéseket váltott ki ez az orosz állathangutánzó szó, mint ahogy Moszkvában is jókat derülnének azon, hogy kár-kár. Ez tiszta sor, de mégis a hazai madártani szakkönyvekben fellelhető "milyen hangot ad ez és ez a madár?" leírások az igazi gyöngyszemek, a nyelvi kreativitással megáldott ornitológusok pedig kedvükre tobzódhatnak.
A Velencei-tó környékén élő madarak hangját a laikus valószínűleg különféle sikolyokkal próbálná demonstrálni, a szakmabeliek azonban árnyalnak. Szerintük a függőcinege hangja szi-szi, a fütyülő récének piu-piu, a réti cankónak ti-ti-ti, a füstös cankónak viszont csuit-csuit. A gyurgyalag-hang prü-prü-prü, a kis poszáta pedig minden bizonnyal pesterzsébeti kötődésű, mert azt mondja: csili-csili. A legszimpatikusabb talán a sitke azzal, hogy hü-hü-hü, de a legkreatívabb megoldás a fenyőrigó sak-sakja.
A sor persze a végtelenségig folytatható, mivel legalább 9000 különböző madárfaj él szerte a világban, és akkor hol van még a többi állat?
