Versengő hipotézisek az öregedésről

Százon túliak társasága

Tudomány

Csak kevesen érik meg a száz év feletti életkort, de hogy mi a titkuk, arra a tudomány még adós a válasszal.

Alig néhány héttel ezelőtt, április 16-án, 117 éves és 4 hónapos korában elhunyt Emma Morano, akit a világ addigi legidősebb embereként tartottak számon. Ő volt az utolsó még élő kortársunk, aki bizonyítottan 1900 előtt jött a világra: 1899. november 29-én született az olaszországi Civiascóban. Nála hosszabb életkort csupán egy európai élt meg: a francia Jeanne Calment, aki 1997-ben 122 évesen távozott az élők sorából.

Morano asszony két oknak tulajdonította hosszú életét: hogy még időben (1938-ban) megszabadult bántalmazó férjétől, és hogy élete végéig nyers tojáson és kekszen élt. Természetesen azonnal meglett az utóda is: a jamaicai Violet-Mosse Brown, aki 1900. március 10-én látta meg a napvilágot, így e pillanatban ő a bizonyítottan legidősebb még élő ember a Földön. Amikor hosszú életének titkáról faggatják, különös tekintettel a napi menüre, csupán annyit árul el: mindent eszik, kivéve disznóhúst és csirkét, továbbá szigorúan kerüli a környéken népszerű rumot és más szeszeket is. Azt is tudjuk, hogy a ma élő legkorosabb férfi a lengyelországi születésű, izraeli Jiszrael Krisztal, hajdani cukorkakészítő, aki túlélte Auschwitzot is, és idén szeptemberben töltheti be 114. életévét.

 

Vészesen ketyeg

Mint a fenti példákból és számos más esetből is kitűnik, a rendkívül idős emberek a világ egymástól távol eső tájairól származnak. A kulturális és szociális háttér, a szokások, az életmód, az étrend, a klimatikus körülmények szempontjából is különböznek, nem is szólva a regionálisan kimutatható populációgenetikai eltérésekről. Ebből is látszik, miért van nagy gondban a tudomány, amikor meg kell határoznia, milyen faktorok teszik lehetővé, hogy a lehetőségekhez képest minél tovább éljünk. Még az öregedés biológiai okait sem sikerült tisztázni, csupán egymással versengő vagy egymást kiegészítő hipotézisek állnak a rendelkezésünkre.

Meglehet, nem történik más, csupán elhasználódnak a létfontosságú szerveink. A kopás egy idő után annyi sérülést, hibát okoz, amennyit a szervezetünk már nem képes befoltozni; lassan, gyógyíthatatlanul tönkremegyünk. A genetikai magyarázatok ezzel szemben programozott öregedéssel és kopással számolnak, eszerint az öregedés már a génjeinkben kódolt. A sejtmagban tárolt információk által definiált biológiai óránk fatális időzítő, amely előre beállítja a programozott sejthalál, az apoptózis hozzávetőleges dátumát. A fokozódó apoptózis meggyorsítja az öregedés ütemét, de önmagában ez még nem vezet halálhoz. Az azonban biztos, hogy bizonyos kedvezőtlen környezeti feltételek és genetikai mutációk befolyásolják az öregedésért felelős gének kifejeződését, így magukban is gyorsíthatják az öregedés ütemét. Nem is szólva arról, hogy a gének kifejeződését befolyásoló, esetleg szintén öröklődő epigenetikus hatások is szerepet játszhatnak az öregedésben, és hogy hipotetikusan létezhet egy, a többi biológiai óra felettes énjeként működő epigenetikus óránk is.

Néhány éve sokat emlegették az átörökíthető genetikai információkat rejtő DNS-szövedékek, a kromoszómák végeit védő telomérák öregedésben játszott szerepét (lásd: Mint a pinty, Magyar Narancs, 2012. január 19.), de máig sem sikerült egyértelműen igazolni, hogy a hosszabb kromoszómavégek és az ezt garantáló telomeráz enzim hatékonyabb működése hozzájárulna az elnyújtott időskorhoz. Akad olyan hipotézis (felvetője Csaba György), amely szerint épp a telomérák elkopása és a sejtosztódás ehhez köthető lassulása védi meg az idős szervezetet a rosszindulatú burjánzásoktól, legalábbis azok egy jó részétől. Ugyanakkor sokan és régóta feltételezték (az elsők között éppen Szilárd Leó), hogy az öregedés legfontosabb oka a DNS egyre nagyobb mértékű, időben visszafordíthatatlan, külső és belső tényezőkre egyaránt visszavezethető károsodása lehet.

De akadnak más teóriák az öregedés magyarázatára. Joggal állítható, hogy a kor előrehaladtával felborul az endokrin-, az immun- és az idegrendszer normál működése, hanyatlásnak indulnak, és különböző ütemben, de mind meghibásodnak. Ahogy egyik a másik után felmondja a szolgálatot, az maga a fájdalmas, visszafordíthatatlan öregedés. Akadnak még inkább redukcionista, biokémiai hipotézisek is, ezek közül talán a szabadgyökelmélet a legnépszerűbb. Eszerint a sejtek normál anyagcseréje közben képződő szabadgyökök, különösen az oxidatív stresszt okozó reaktív oxigénes típusúak (ROS) idővel felhalmozódnak a szervezetben, megtámadnak mindent a fehérjéktől az örökítőanyagig, és végül demenciához, szív- és keringési krízishez és daganatokhoz vezethetnek.

Ezek a látszólag rivalizáló, valójában számos elemükben egymást kiegészítő hipotézisek alapos továbbgondolásra szorulnak, annyi azonban bizonyos, hogy e biológiai öregedési elméletek még mindig biztosabb lábakon állnak, mint az úgynevezett társadalmi gerontológia által felvetett, nehezen igazolható állítások. Immár közhelynek számít az aktivitási elmélet, amely a sikeres, vagyis a hosszú, boldog, kevéssé fájdalmas, elégedettséggel teli öregedés titkaként az aktivitást és a társadalmi kapcsolatok fenntartását jelöli meg. Bár az összefüggés triviálisnak tűnik, valójában nehéz efféle korrelációt igazolni, már csak a mérhető faktorok bizonytalansága miatt is. Manapság inkább az öregedés folytonossági elmélete számít elfogadottnak, ami nem állít mást, mint hogy az idősek igyekeznek fenntartani a fiatalabb korukban mutatott viselkedést, aktivitást és kapcsolati hálót, és ezek megőrzéséhez a múltbéli tapasztalataikon alapuló stratégiákat alkalmaznak. Ezeknek az elméleteknek létezik egy konkurenciája is, az elszakadáselmélet, ez az időskort éppen az elkerülhetetlen, ráadásul kölcsönös szakítások sorozataként, a korábbi társadalmi aktivitástól és személyes kapcsolatoktól való törvényszerű visszavonulásként értelmezi.

A hosszú élet titka után kutakodók – az életelixírt és az örök ifjúság italát hiába keresve – rendre a táplálkozás körül vélték megtalálni a rejtély kulcsát, de jobb, ha felidézzük, mennyire eltérő válaszokat adtak a bevezetőben említett korrekordereink. Hogy mit is kéne magunkhoz venni a hosszú élet reményében, arra az említett, öregedéssel kapcsolatos biológiai elméletek sem nyújtanak egyértelmű választ, ámbár a szabadgyökelméletre és más redukcionista felvetésre látszólag válasz lehet egy-egy étrendi megfontolás, például az antioxidánsok fokozottabb bevitele.

 

Erjesztett életek

A legnépszerűbb példa valószínűleg nem más, mint a látszólagos korrelációból levont hibás következtetés tipikus esete. Jó ideje ismert, hogy egyes kaukázusi né­pek vagy balkáni etnikumok (például a bolgárok) körében feltűnően magas a matuzsálemi korúak aránya. Abban már nem lennénk biztosak, hogy egy demográfiai összehasonlító vizsgálat is ugyanerre jutna, de menjünk tovább, ahogy számos kiváló kutató is tette, mint például Ilja Mecsnyikov, aki feltételezte, hogy a bolgárok és a kaukázusiak között azért gyakoribb a tisztesen hosszú életkor, mert mindannyian erjesztett tejtermékeket, leginkább joghurtot, kefirt esznek. Ebből meg is alkotta saját elméletét, amely szerint a joghurtban, aludttejben, kefirben található, az erjedés során keletkező tejsav csökkenti a pH-t, és így a beleinkben dolgozó, az öregedést gyorsító toxinokat termelő Clostridium-baktériumok aktivitását (lásd: Apró örömök, Magyar Narancs, 2016. június 16.). Mecsnyikov idővel úgy gondolta, hogy e haszontalan, apró mikrobákat lecserélhetjük a joghurtban tenyésző hasznos mikrobákra. Milyen kár, hogy később kiderült: az érintett tejsavképző baktérium (Lactobacillus bulgarica) nem él meg a bélrendszerünkben. Nem is szólva arról, hogy szervezetünk egészének és részrendszereinek gondosan szabályozott kémhatását nem szerencsés tologatni. Még szerencse, hogy ez sem joghurttal, sem más diétával nem fog sikerülni.

Neked ajánljuk