Tollasbál, Trafó
Még a fülemben cseng a darabhoz applikált keringők hangja, és nézem Dórát kis csapatával, amint izgalomtól és lámpaláztól még pirosló arccal, de a siker megkönnyebbülésének mosolyával - a Tollasbál igazi első bálosaiként - várják a közönség jelzését, biztatását, tapsát, ami nemcsak a hálánk azért a félórás élményért és elismerés a produkcióért, hanem valami, ami majd erőt ad az embert nem kímélő próbákra a következő időszakban.
Az elején a szokásos érzések: jó, hogy van szombati program, mert otthon a gyerekek előadása fáraszt heti hét napban, jó a kiszakadás, de pont ezért, amikor végre kint vagyunk, akkor nem is fogjuk fel, hogy mi van körülöttünk, nem igazán számít, amit látunk, csak nézünk. Ez az érzés gyorsan elmúlik. Először a mozgást látom, és elég hosszú időm van a teljes csöndben, amit csak a varázsosan tollasbálos, mesebeli ruhák neszezése zavar meg. Érezni ennek a mozgásnak a ritmusát, a ritmusban az akaratot, hogy jól sikerüljön, az akarat mögött pedig a reményt. Beúszik a bécsi keringő hangja (a második pillanatban már össze is rakom, hogy miért az, a lemerülés meg Stanley Kubrick is megvillan a bécsi témára, és nem is idegen a gondolatoktól, amelyek az előadás alatt tolakodnak), és a mozgás új értelmet kap, a csend megmarad, csak új minőséget nyer, és megkezdődik az az érzés, ami kitart az előadás végéig, most is itt van velem, igazából mindig: a harmónia és diszharmónia örök élménye. Mi más várna minket az álom és ébrenlét határán, a tollasbál kapujában, mint ez az ellentét. Igen, a bécsi iskola, iskolák (legyen Bécs a Nyugat kapuja, nekünk az marad) szerint talán ellentét, Keleten pedig természetes: minden ebből a kettősségből, harmóniából és annak a hiányából áll.
Azon veszem észre magam, hogy hol a könnyek, hol az önfeledt nevetés kerülget, néha nem is csak kerülget. Ez az előadás nem steril, nem a professzionalizmustól fojtó. Minden jelenete, a több hónapos próbálás után is ott születik a szemünk előtt, nekünk. Mintha éreznék a közönség hangulatát, figyelmét, hangjait és sóhaját, a Baltazár fiatal művészei nemcsak előadnak, hanem átadnak és elvesznek. Közösséget teremtenek velünk, bevonnak a maguk titkos életébe, az álmaikba, és örülnek, hogy ott vagyunk. Vendégül látnak. Balázs, Dániel, Szilvia, Nóra, Veronika, Sándor, Réka, András, Erzsébet, Anna és Ferenc azt, mindazt (?) adja nekünk, amije van, nagylelkűen, nem adagolja, nem méregeti.
Az álombeli színészek köré a sajátos színpadi és jelmezvalóságot Földi Andrea és Virág Szilvia rajzolta meg, és közben Zsazsa Tax zenei, illetve Bánki Gabi fényjátéka varázsolt el minket még jobban. A tavaly még sokkal inkább ösztönösen és kevesebb hanggal dolgozó társulat Győri Franciska beszédgyakorlatainak köszönhetően mára sokkal inkább kimerészkedett a csend mögül, és hallatta hangját. Ezek a hangok, az egyszerűen megfestett szóképek, a magától értetődőség, a sajátos szövegfordulatok fenntartották azt az érzést, hogy bár nem így van, de minden jó, mert minden rosszban ott van a jó, a szomorúságban a nevetés, a nem tudásban a tudás. Az út a nem tudásból a tudásba azért sokkal nehezebb a Baltazár ifjú művészeinek, mert kisebb-nagyobb mértékben értelmileg és mozgásukban korlátozott emberekről van szó, akiknek emiatt az előadás létrejöttéért lényegesen nagyobb küzdelmet kellett folytatniuk. Az igazi értéke számunkra azonban nem az, hogy a kemény munka eredményeként az önjelölt színészek közelebb kerülnek a profi színház világához, hanem hogy mi közelebb kerültünk az ő világukhoz. Nem a színészéhez, hanem az emberéhez.
Nézem Elek Dórát, a rendezőt a színpadon, és azon gondolkodom, hogy mi hajtja. Honnan veszi az erőt, hogy két éve fáradságot nem ismerve szinte teljesen egyedül foglalkozzék a Baltazár kis társulatával, végignyomja a próbákat, az előadás előtt elbizonytalanódó szereplőket meggyőzze, hogy ne féljenek, hanem játsszanak, és meglátják, menni fog. Hordozza ennek a sokrétű passiónak a terheit, és élvezi az örömeit. Most is. Vastaps, szűnni nem akaróan, vidám, kisimult arcok a nézőtéren, fél óra kiszakadás. Az álom hálás téma, mindannyian szeretünk elmerülni benne, de mások álmaiba ritkán kapunk meghívást. Ez a mostani nagyon jól-esett.
Jaksity György
