Tizenöt évvel ezelőtt, 1989. szeptember 18-án zárultak le a Nemzeti Kerekasztal (NKA) tárgyalásai. Az állampárt és ellenzéke közötti megállapodás a vértelen átmenet fő szabályait rögzítette. Az NKA és az újraírt alkotmány politikai jelentőségét következő számunkban vizsgáljuk. Most hat, 33 éves fiatal felnőttet faggattunk arról, honnan indultak, hová jutottak, s hogyan érzik magukat a megörökölt új világban. Közös bennük, hogy felnőttkoruk egyidős a demokráciával: mindannyian 1989-ben töltötték be a 18. életévüket.
"Mindenben pénz volt, csak le kellett hajolni érte"
Biztosítási alkusz vállalkozó, Budapest
Mohácsi Ferenc épp kezdte volna végigjárni a boldogulás szabványos útját (elektronikai műszerészi szakközépiskola, Kandó Kálmán Villamosmérnöki Főiskolai Kar), amikor a piacgazdaság közbeszólt. A tanulás helyett gyors gyarapodást ígértek a hol itt, hol ott megcsillanó lehetőségek. Ezeket próbálta meg kihasználni.
Érettségijét sietve lezavarják, hogy mindenki odaérjen Nagy Imre újratemetésére.
"Apám, aki akkoriban sportvezetőként dolgozott, egy ananásszal a csomagjában érkezett haza az aktuális külföldi útjáról. Névnapi ajándékként hozta a titkárnőnek, aki nem tudta, hogyan kell meghámozni. Nekem gyerekként is természetes volt. Talán ekkor szembesültem azzal, hogy mekkora különbségek léteznek. Elfogadtam a fennálló rendet, hiszen élveztük a rendszer előnyeit, a minisztériumi üdülést, az állami autót, de - ezt nem is igazán tudnám megmagyarázni - a középiskolától kezdve kinn volt egy nemzetiszín csík a kabátom bal ujján. Apám ránézett, elmosolyodott és annyit mondott: csak ne büntessenek meg érte.
Élveztük, hogy egyre több dolgot szabad. Lobbiztunk, hogy ne kelljen köpenyt hordani, és a diákönkormányzat időnként nemet mondott az igazgatónak. Olvastuk a napi sajtót, egy osztálytársam a KISZ-ből hozta a vitaanyagokat, én meg apámtól a >>bizalmasA Műegyetemről pár ponttal csúsztam le, és ettől elment az életkedvem. A Kandóra kerültem, de mindig volt egy kis megfosztottságérzésem. Mindenki tudta, hogy a jobbak a Műegyetemre járnak. Onnantól nem esett szó politikáról, csak a tanulással foglalkoztunk. Aztán mégis abbahagytam a főiskolát, a 90-es választások idején. Plakátot ragasztottam éjjelente, aztán már én szerveztem a munkát. Több száz ezer forintot kerestem, lehetetlen nagy összeg volt, apám harminchármat hozott haza havonta. Megcsúszott a félévem, dolgozni kezdtem. Mindig a magánszektorban próbálkoztam - már ha a klasszikus seftelést annak vesszük. A vadkapitalizmusba sok minden belefért. Egyszerűen mindenben pénz volt, csak le kellett hajolni érte. Azt tudni lehetett, hogy a legnagyobb százalékok az olajban és az akkoriban bevezetett zárjegyben vannak, de ezekhez az ügyekhez - most már azt mondom: szerencsére - nem kerültem közel. Ha idősebb vagyok és több a kapcsolatom, biztos belecsúszok. Végül kishalként mozogtam. Szakszervezeti vásáron, MDF-piacon árultam trapézszárú öltönynadrágot, bolgár uborkát, hamburger alakú gumicukrot.
Mítoszok járták. Hogy valaki a tábornok apukán keresztül hogyan adta el a kivonuló orosz csapatok olajtartalékátÉ az eredeti tőkefelhalmozásnak meg kellett történnie, hogy kapitalizmusról beszélhessünk. Kicsit sajnálom, hogy nem voltam közelebb a privatizációhoz. Amióta biztosítással foglalkozom, közvetlenül érzem a gazdaságot, és állítom: felfutó ágban vagyunk. A biztosítási szektor jó konjunktúraindikátor: recesszió esetén a cégek ezeket a költségeket húzzák ki a elsők között. Mostanában viszont a biztosítási piac átlag 10 százalékkal bővül évente. A magyarok túl sokat panaszkodnak. Nem értem, a mostani fiatalok miért érzik kilátástalannak az életet, aki normálisan akar dolgozni, az boldogul. Tisztul az üzleti élet, az emberek kevesebb számlát vásárolnak. Ami idegesít, az a sok ellenőrzés és a felesleges adatszolgáltatási kötelezettségek. Ha viszont összességében nézzük, elégedett vagyok. Annyit keresek, amennyit teljesítek, a magyar átlag-életszínvonal felett élek. A szüleim segítségével lakást tudtam venni, idővel családi házat tervezek. Európát beutaztam, általában évente két hétre síelni megyek és kettőre nyaralni.
Minden szavazásra elmegyek. Már 1990-ben iséppen szavazhattam, rajtam ne múljon semmi. Apolitikusoktól semmit sem várok, remélem, idővel megtanulnak egymással ellenfélként és nem ellenségként viselkedni. Néha azt látom, az aktuális ellenzékben levők a >>minél rosszabb, annál jobbjátékot játsszák a mi kárunkra. A gazdaság szempontjából fontos lenne a kiszámíthatóság és a folyamatosság a minden hónapban változó szabályok helyett."
H
"A hazai előrejutási szintek erősen blokkolódtak"
Közgazdász, banki értékesítési igazgató, Budapest
Országh Mihály friss közgazdászdiplomájával a legjobb helyen volt, majdnem a legjobb időben. A legnagyobb nemzetközi bankcsoportok akkoriban kezdtek terjeszkedni Magyarországon, és tárt karokkal várták a tehetséges fiatalokat. A szocializmusban megélt tizennyolc év hátrányt jelentett, de tudatos karrierépítéssel hamar be lehetett hozni. Országh Mihály ennek és a rendszerváltásnak köszönheti, hogy harminchárom éves korára bankigazgatói státusig jutott.
Tizenöt évvel ezelőtt ott menetel a március 15-i tüntetők között. Eltökéli: ha a puha diktatúra marad, ő megy.
"Gyerekkoromban még komoly rendőrállam működött, szűk volt a mozgástér, mai ésszel felfoghatatlan, hogyan lehetett elviselni. Aztán jött a reménykedés. Gyorsan, robbanásszerűen történt minden. Nagy élmény volt hallgatni a már nyíltan rendszerellenes beszédeket.
'89-ben erős versenyhátránnyal jöttem Pestre tanulni. Volt összesen egy középfokú nyelvvizsgám, az is franciából, itt meg olyan gyerekekkel találkoztam, akik két felsőfokúval felvételiztek. Az egyetem inspiratív közegnek bizonyult, és a helyzet kedvezett a korosztályunknak, de főként a nálunk két-három évvel idősebbeknek. 'k szenzációs időben indultak, akkor mentek az állami vagyonleépítések, akkor jelentek meg az első multik Magyarországon. Alig lehetett nyelveket beszélő embert találni, olyat, aki el tudott szakadni a marxista közgazdaságtani dogmáktól. Akik mára komoly vagyonokat gyűjtöttek, leginkább az akkori huszonöt-harminc évesek közül kerültek ki. A mi időnkben a közép-, felső vezetői pozíciókat már ők uralták, és ez adott is egy kis frusztrációt. De volt annyi előnyünk, hogy addig nem volt jellemző a jelentős szelekció és a teljesítménykényszer, úgyhogy az előttünk járók nagy részét meg lehetett kerülni. Mivel azonban a hazai előrejutási szintek erősen blokkolódtak, generációnk döntő része kiment külföldre - ahogyan egy évre én is. Ott is, itthon is sokféle nemzetiségű főnököm volt; leg-kevésbé a magyarokat szerettem. Feszültek, bizonytalanok a pozíciójukban, komoly stresszt tolnak lefelé. A külföldieknél ez nincs meg, ők tudják, hogy az állás nem élet-halál kérdése, ha elvesztik, majd találnak maguknak másikat.
Aki ma fiatal és törekvő, annak nagy lehetőségei vannak, válogathat. Magyarországon a kommunikáció és a globális, multikulturális szemlélet az érvényesülés alapja, ezenkívül gyakorlatiasnak kell lenni, az akadémikus tudással nem sokra mész. A jó kapcsolatrendszer a versenyszférában messze nem adu ász. Dolgoztam együtt olyanokkal, akik nagyon komoly hátszéllel érkeztek a piacra, és ma már sehol nincsenek.
Vállalkozni szerintem kockázatos, jobb, ha van egy stabil, jó fizetésed, plusz ott a pozíció társadalmi presztízse - egy jó névjegy minden ajtót megnyit. Ezért persze van, ahol hét napból hetet kell dolgoznod reggeltől éjszakába nyúlón. Vállalata válogatja, hogy mennyire kemények az elvárások. A kontinentális stílus megengedőbb, az angolszász vagy az amerikai bekebelezőbb.
Amióta dolgozom, nincsenek egzisztenciális gondjaim. Jól állok, van szép lakásom, balatoni víkendházam, autóm, megtakarításaim, elégedett vagyok. Igyekszem nem túlfogyasztó lenni, az csak kiszolgáltatottá tesz, onnan nehéz viszszavenni.
Sem a munkaadóm helyzetét, sem a személyes életemet nem befolyásolja, hogy ki van hatalmon. Legfeljebb a hangulatomat határozza meg, hogy kiket kell néznem a tévében. A kormányzattal szemben praktikus elvárásaim lennének, számon kérhető ügyek érdekelnek, a kátyúzás, a parlagfűhelyzet ahelyett, hogy ideológiákkal etessenek. Néha belegondolok, milyen politikai életünk lenne, ha nem kötnének vállalások az Európai Unióhoz való csatlakozás kapcsán. Rémisztő kép: a politikai elitünk szabad kezet kapÉ"
H
"Ugyanaz a beszűkült gondolkodásmód uralkodik, ami húsz éve"
Gyógypedagógus, szociálismunkás-vezető, Veresegyház
Turba Attila tudatosan döntött úgy, hogy nem száll be a Nagy Versenybe. Munkája során sokszor ütközött akadályokba amiatt, hogy a politika a nonprofit szférát sem hagyta érintetlenül.
Egy tizenöt évvel ezelőtti szeptemberi napon épp a Fidesz belépési nyilatkozatát készült aláírni.
"Gimnazistaként nem nagyon érdekelt a politika, a bulik miatt mégis belesodródtam. >>Hallgass a szívedreUtána volt egy hosszú szünet, amikor nem nagyon érdekelt, hogy mi történik. Megvolt a köztársaság kikiáltása, az első választás, utána már nem történtek átütő dolgok. Gyógypedagógiára felvételiztem, ez is olyan volt, mint a politika, nem is tudom, hogyan kerültem bele. Így alakult, oda volt elég a pontszámom. Nem foglalkoztam vele, hogy ez egy rosszul fizetett pálya, akkoriban tanulni akartam, nem dolgozni. Most már azt mondom, hál' istennek, hogy oda mentem, mert már százszázalékosan tudom, hogy ez az én utam. Alig találni embert a súlyos sérültek mellé, én meg azt gondolom, hogy én vagyok szerencsés, hogy velük foglalkozhatok.
A modernizáció a szociális szférában enyhén szólva is késik, legutoljára persze a rendszer aljára fog megérkezni, oda, ahol a legfontosabb lenne a változás. Még mindig működnek százötven fős intézmények, melyek fogyatékosokat gondoznak - indokolatlanul kórházi körülmények között. Nyíltan ki lehet mondani, hogy az állami normatíva sehol nem fedezi a költségeket. Néhol olyan körülmények uralkodnak, hogy attól az ombudsman fejre állna. Ugyanaz a beszűkült gondolkodásmód jellemző sok helyen, mint tizenöt-húsz éve lehetett, a párthűség is sokszor ugyanaz. Van olyan munkahely, ahol csúnya szinten szólnak bele a dolgokba. Nem engedik, hogy a gyerekek templomba járjanak, csak a kormánypárti lapokat lehet járatni, és pártszimpátia alapján válogatják a munkatársakat. Ez értelmezhetetlen számomra, a fogyatékosok még csak nem is választanak, és itt nagy pénzek sem forognak.
Mindig is meg voltam győződve arról, hogy nekem lesz munkám, házam, családom, mindenem, és magam sem tudom, hogy hogyan, de lett. Nagy a csábítás persze, a kollégáim közül sokan el is mennek máshova, ahol van pénz, mert itt hatvanezret keresnek. Az életben maradáshoz két kereset kell, a feleségem pedagógus, úgyhogy nem egyszerű. Annyiban szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a családom egy része a pénzügyi szférában dolgozik. 'k elfogadták és tisztelik, hogy ezt csináljuk, de nem tudunk belőle megélni, ezért támogatnak minket. Ennek kellene társadalmi szinten is meg-valósulnia. Azoknak, akik profitorientált területből jól élnek, tudniuk kéne, hogy ha mi nem foglalkoznánk a különleges gondoskodást igénylő emberekkel vagy a lecsúszott rétegekkel, akkor a ránk bízottak az ő ajtajukon dörömbölnének."
H
"Ez szabad döntés tárgya"
Belgyógyász, Budapest
Toldy-Schedel Emil kórházi orvosként dolgozik annak ellenére, hogy tudja, másik szakmájával, a nonprofit menedzsmenttel fizetésének ötszörösét kereshetné. Évente több hónapot tölt karitatív munkával a harmadik világ válságövezeteiben.
Tizenöt évvel ezelőtt épp a kelet-német menekülttáborban sátorozik.
"Iszonyatosan jó érzés volt. Fiatalok voltunk, és mi csináltuk a változást. Mi tudtuk meg először, hogy mehetnek. Amikor megmondtuk, az valami hihetetlen eufóriát okozott, felejthetetlen. Valahol túlnőttük a szüleinket, akik végigélték a rendszert, akár sértve, sok bánattal, akár elfogadva azt. Marha jó volt kijárni Prágába, menni Erdélybe, ott még a diktatúra, hátadon a hátizsák tele gyógyszerekkel, félsz a határon, kijársz a tüntetésekreÉ az én generációm hihetetlen traumája, hogy egyszer ránk figyelt a világ, aztán túlszaladt rajtunk. Azóta keresgéljük a helyünket.
Azelőtt ez a foglalkozás presztízzsel, magasabb szintű egzisztenciával járt. Ma valamennyire frusztráló látni, hogy valaki, akivel együtt jártál suliba, kevesebb tanulással, kevesebb küszködéssel sokkal jobban él. De hát mi választottuk ezt. Aki ma megmarad a gyógyításnál, az vagy nem ért máshoz, vagy erős hivatástudat hajtja. Ha akarunk, tudunk keresni, és már nem csak azzal, hogy a betegektől kapunk pénzt. Ma már el lehet menni orvos-jogásznak, orvos-közgazdásznak vagy külföldre sokkal nagyobb pénzért. Ezekkel a dilemmákkal mindenki megküzd. Svédországban, Németországban nyolcszázezer körül lehet keresni. Fej-vadászok hívnak fel benn a kórházban. Azok meg, akik gyógyszer-cégekhez mennekÉ Titokban kicsit irigyeljük őket, kicsit lenézzük, pedig egymástól függünk. Nem tudnék tanulni, megvenni egy hetvenezres alaptankönyvet vagy kimenni egy kongresszusra, ha ők nincsenek, hogy támogassanak.
A hálapénz mostanában egyre kevésbé működik. Nem mindenki tud adni, az orvosoknak is egyre kellemetlenebb. Nem tudjuk, mikor miért kapjuk, és a beteg sincs tisztában vele, mikor kaphat érte tényleges előnyöket. A hiánygazdaságban volt értelme, de most a középszintű ellátás mindenkinek jár.
A politikai viszonyok a napi munkában nem éreztetik ugyan a hatásukat, az viszont észrevehető, hogy egyik rendszerben bizonyos kórházak kezdenek fejlődni, másutt a nagyberuházások hirtelen leállnak, majd fordítva. Másrészt az egészségbiztosítási pénztár az a csatorna, amin keresztül akadályozható vagy segíthető a munkánk. A gazdasági igazgatóm adott esetben azt mondja: "hónap közepéig még felveheted a betegeket, aztán a többit próbáld a követ-kezőre passzolni." Vagy: "ebből az eszközből idén már nem használhatsz többet." Nehéz ezt megmagyarázni annak, akinek most fáj valami. Nehéz dolog, mivel az egészségügyi reform kurzusokon átívelő kérdés, és persze komoly ellenzéke van, hiszen egy-szerűbb tömködni a lukakat, mint olyasmibe fektetni, aminek csupán tíz év múlva lesz hozadéka. Akiknek jól meg van ágyazva ebben a kurzusban, azok nem akarnak változást.
Tudatosítani kell az emberekben, mi az, amit maguk tudnak tenni az egészségükért, és mi az, amit az államtól várhatnak - és azt adjuk is meg nekik. Én olyan emberre szavazok, aki ezt fel-vállalja, és olyan kormányra, ami ebbe pénzt, energiát fektet. Nem a felszínen sikálgat valamit, és nem azzal próbálja elfedni a lényeget, hogy felmutat egy-egy betegcserét vagy hálapénzügyet, olyasmiket, amik mindig is voltak."
H
"Blokkolok, a többi nem rám tartozik"
Villamosgép-szerelő, Tápiószele
Illés Pál Tápiószelén született, ott járt általános iskolába, ott vett házat, és villany-, transzformátorszerelőként ma is ugyanebben a községben dolgozik - első munkahelyén, a Kohászati Gyárépítő Vállalatnál (később Ganz Ansaldo, ma Trans-elektro). Soha nem vágyott el.
Tíz évvel ezelőtt munkahelyét "átveszi az olasz", ő az irodában ül, hogy megtudja, kell-e nekik.
"Mondták: Illés úr, akkor ön esztergályos lesz. Mondom, ne nevettessen már, itt a technikusi papírom, még a tinta sem száradt meg rajta. Jó, aszondja, akkor készülékszerelő. Aláírom, megyek kifelé, azt mondják, jöjjön vissza, mégis inkább transzformátorszerelő legyen. Rendben.
Nem csoda, hogy a KGYV tönkrement, a rosszul menő gyáregységei elszívták a mi nyereségünket. Hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel a vállalat sorsa. Hiába akarnánk dolgozni például most is, másfél hónapja nincs anyag, kényszerszabadságon vagyunk. Állandóan ez van, aztán egyszerre behoznak egy csomót, három-négy hónapig éjjel-nappal benn leszünk, dolgozhatunk orrvérzésig.
Tulajdonosok jönnek-mennek, mi meg várjuk, mi sül ki belőle. Mindig megtudjuk, miért nem volt béremelés. A melósnak csak azt mondják meg, ami rá tartozik. Vagyis a semmit. Meg annyit látunk, hogy cserélgetik az autókat, most is tizennyolc darab vadonatúj Volvót bérel a cég. Van benn egy-két ember, akit idegesít. Én úgy vagyok vele, blokkolok a kapuban, onnantól a többi nem rám tartozik.
Tavaly voltak nagy elbocsátások, most is várható egy egészséges rostálás. Kell az öntisztulás, még mindig sok a felesleges ember. Háromszáz melósra vagy négyszáz irodista jut. Még a titkárnőnek is van egy segédje, aki főzi neki a kávét. A legnagyobb igazságtalanság az, hogy hatalmas osztálykülönbségek vannak. Pedig aki az íróasztal mögött ül, az is belőlünk él.
Én nem félek, tizennégy éve vagyok jogfolytonos, ha úgy alakul, adják ide a végkielégítésemet, aztán már megyek is. Lenne másutt munkahely, kétszer ennyit kereshetnék. Van, aki eljár a városba, hétfőn megy, pénteken jön, napi tizenkét-tizenhat órákat dolgozik, és hazahord száznyolcvan-kétszázezret tisztán. Vagy ingázik. De én plusz harmincezerért nem megyek fel Pestre, hogy hazaérjek éjfélre, aztán reggel hatra menjek megint.
Jó ez a mostani helyem. Mondjuk lehetne több a pénz, de ne legyünk telhetetlenek, nettó nyolcvanat megkeresek napi nyolc órában. Egyedül élek, így nagyjából szinten tudom tartani magam. Az iskolapadba már nincs kedvem visszaülni. Öcsém tanult, főiskolát végzett, és kap hatvanezer nettót. Na most, ezért miért tanult ennyit? Ha elmenne kőműves mellé taligát tologatni, kapna napi hat-hétezret tisztán, zsebbe. Kinek megy ennél jobban? Aki helyezkedik, tudja, honnan fúj a szél, hova kell jópofizni.
Amikor olyan hangulatom van, elmegyek szavazni. A helyi politikai élet marhára nem érdekel. Volt úgy, hogy a hivatali dolgozók a bölcsődében nem kaptak fizetést, mert ezek nem tudták megszavazni a költségvetést. Havonta harmincmillió állami támogatástól esik el a falu. Mindenki a hatalomra megy, az egyik iskolaigazgató akar lenni, a másik óvodaigazgatóÉ
A melósnak úgyis dolgoznia kell, akármilyen kormány van. Mert az nem termel, aki járkál a hatszázas mercivel, az csak tudja, hol vannak a kiskapuk, hogy a pénzt meg bírja forgatni.
A szocializmusban sokkal jobban voltak az emberek fogva, mindenkinek dolgozni kellett. Volt létbiztonság, húsz éveket húztak le egyetlen munkahelyen. Anyuék 77-ben harmincezer forintért vették a házat, én már csak kölcsönből tudtam, jó magas kamatra. Jó, most van szólásszabadság, annyi az értelme, hogy valakinek valami folyton nem tetszik. Összevissza tüntetgetnek, csak azt nem tudom, ki pénzeli ezeket."
H
"Ahol gazdája van az ügyeimnek"
Kiadói könyvterjesztési vezető, Budapest
Csabai Bea ha akart, sem tudott volna vidéken maradni, azt mondja, a lehetőségek spektruma élhetetlenül beszűkült alföldi szülővárosában. Munkaadó cégei a rendszerváltáskor alakultak, azóta dolgozik fővárosi szakkönyvkiadóknál. Tizenöt éve ilyenkor éppen átveszi az első fizetését. Háromezer-hatszáz forint, egy télikabát ára.
"Az átlagos diáknál mindig több információm volt, hiszen KISZ-titkár voltam. Emlékszem, '88 nyarán az építőtáborban odajött hozzám egy fiú, megkérdezte, tudok-e róla, hogy megalakult a Fidesz, mit szólok hozzáÉ mindezt egy félreeső helyen, talán valami sufni lépcsőjén ücsörögve. Ekkor már túl voltam azon, amikor a város másik két középiskolai KISZ-titkárával együtt beszélgetésre invitáltak a megyei párttitkárhoz, a fiatalok közhangulatáról, aktivizálódási affinitásukról kellett mesélnünk - nem volt miről mesélnünk, nem érződött közösségi szinten, hogy valami mozgolódás van, talán a március 15-ét várták néhányan izgatottabban.
'89-ben már világosabb helyzet volt, visszafordíthatatlanul összegabalyodott a múlt, megszűnt létezni a '45 utáni magyar történelem abban a formában, ahogy azt évtizedeken keresztül generációk tanulták ugyanabból a történelemkönyvből. Mi már nem is érettségiztünk belőle.
Korábban evidens volt, hogy én is, mint a legtöbb diplomás, visszajövök, legalább a megyébe, a rendszerváltás után viszont minden korábbi "biztonsági háló" szétfoszlott, a korábbi rendszer viszonylag kiszámítható egzisztenciaépítő rendszere szétesett - már az alacsonyabban képzettek, az idősebbek sem tudtak számolni azzal, meddig lesz állásuk. Ha az ember nem tud elhelyezkedni a közalkalmazotti szférában vagy a helyi vállalkozóknál - boltokban, kocsmákban, betanított, szakképzést nem igénylő munkákra -, vagy nem tud vállalkozni, akkor munkanélküli marad.
Kénytelen voltam eljönni, mint vidéki persze hátrányból indultam. Albérlet-alternatívák, lakásproblémák, rezsiköltségek, törlesztőrészletekÉ nem látszott, vajon mikor lesz alkalom és mód tervezetten, módszeresen, biztonságosan élni. Nem jól élni - megélni. Nem mehettem nappalira, mert dolgoznom kellett. Nem volt idő tanulni, hogy több pénzt kereshessünk, mert pénzt kellett keresni, hogy fenntartsuk magunkat.
A mi évfolyamunkon éppen nem működtek a dolgok, amik előtte és utána igen. Nem felvételizhettünk két felvételi lappal két helyre, mint az előzőek, szűk spektrum volt a választható szakokból - a jövőből. Mi még oroszoztunk nyolc éven át, volt, aki komolyan vette a második nyelvet, a többség félvállról. Nem gondoltuk, hogy ennek ekkora jelentősége lesz. Persze az orvosi, a jogászpálya tutinak tűnt, de a tanári diploma elértéktelenedett, a mérnöki pálya a gyárak leépítéseivel bizonytalanabb lehetőségekkel kecsegtetett.
Van egy diplomám, de kénytelen vagyok megfejelni egy másodikkal, hogy piacképes legyek. Érdekes dolog támogatott, maximált példányszámra hivatott könyvek terjesztését és marketingjét szervezni, de mindennapos probléma elmagyarázni a kemény piaci alapon működő terjesztőknek, hogy a mi könyveink nem azok a termékek, amikből pusztán jó reklámmal több példányt lehet eladni. A támogatási rendszer pedig nagyban függ a gazdasági helyzettől, a kormányzatok politikai céljaitól, a költségvetési lehetőségektől.
Nekem még természetes, hogy ha tehetem, elmegyek szavazni, ez lelkiismereti ügy: magamat ne szidjam legalább, hogy nem artikuláltam a megfelelő időben és helyen a véleményem. Olyan rendszert szeretnék, ahol gazdája van az ügyeimnek, ahol kiszámíthatóan, biztonságosan élhetek, a befizetett adóimért cserébe nem drága szolgáltatásként kapom vissza alapvető állampolgári jogosultságaimat. Szeretném, ha valaki végre kicsit Kelet-Magyarország valós felzárkóztatásáért is dolgozna. A szülővárosomban ma 25-26 000 emberre nincs szülészet, sebészet, húsz kilométert kell utazni egy kötözésért, nincs mozi, igazi könyvesbolt, ritkulnak a vonatok. Rezignált természetességgel veszszük tudomásul, hogy a nyíregy-házi vonalon hét végén az állóhely is kincs, a többi meg nem is érdekes - koszos vonat, régi kocsikÉ ha a Nyugatiból valaki Vác vagy Esztergom felé indul, szellős kocsikban, kényelmes ülések között válogathat."
Kempf Zita
Köszönjük Faragó Katalinnak, Örkény Antal szociológusnak (ELTE), Bánki Tamásnak (www.riksa.hu) és Erdőháti Ágnesnek (www.restartreklam.hu) a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségét.
A rendszerváltás és a fiatal felnőtt generáció
A rendszerváltással bizonytalanná válik, hogy mely iskolák és szakmák lesznek az érvényesülés zálogai az új korban. Addig tisztes megélhetést biztosító foglalkozások válnak rosszul fizetővé vagy szűnnek meg. Az orvosi, a jogászpálya presztízse megmarad, a reklámmarketinges, a bankár vagy az EU-szakember ideálképe még nem vagy alig körvonalazódik. Nem lehet tudni azt sem, hogy a kevésbé jó egzisztencia mennyivel jelent majd alacsonyabb életszínvonalat: bérkülönbségek persze akkor is léteztek, de nem a mai szorzókkal.
Az érettségizettek tizenöt százaléka helyett nemsokára harminc százalékuk tanul tovább; ez látszólag az egyenlő esélyek megteremtődésére utal, ám ezt a vélelmet cáfolja az elit iskolák és a kisebb presztízsű intézmények szerinti elkülönülés. A szelekció lejjebb tolódik, ma a jó háttér elsősorban az érettségihez kell, aki azt megszerzi, és a felsőoktatásba is bekerül, annak nincs különösebb félnivalója. A munkaerőpiacra való kilépéskor közelítenek egymáshoz az esélyek; nő a tehetség és a gyakorlati tudás jelentősége.
A fiatal foglalkoztatottak aránya a kilencvenes évek elejére hetven százalékról ötvenre csökken; a munkanélküliség főként az alacsonyan képzetteket és az eladhatatlan szakmákra kitanítottakat érinti. A diplomások munkanélkülisége csak átmeneti állapotnak tekinthető, és ritkán jelez kényszerhelyzetet. A sokáig biztos fedezéknek számító értelmiségi pozíciókért folyó verseny is élesedik. A születési helyből adódó különbségek nem csupán olyan praktikus csatornákon át meghatározók, mint a lakáshelyzet vagy a jövedelem: egy zárt kistelepülésen felnövő ifjú kevésbé valószínűen sajátítja el a modernizálódás megkívánta készségeket. A részleges hátrányokon túl viszont a fiatalok egyértelműen az újkapitalizmus kedvezményezettjei; a multinacionális cégek, kisvállalkozások és kereskedelmi egységek pozitívan megkülönböztetik ezt a korosztályt. A vállalati hierarchia átjárhatóvá válik, kevesebb az előrejutást akadályozó íratlan szabály. A legfiatalabb sikeres menedzserek huszonöt-harminc évesek, előfordul, hogy alkalmazotti státusban is milliós havi fizetést visznek haza. A teljes váltáshoz igazodó szemléletformálódás feltűnően lassan zajlik a piactól kevésbé érintett szférákban: a közigazgatásban, a szociális és az egészségügyi területeken.
A mai harminchárom évesek között alig találni olyat, aki rokoni segítség (esetleg örökség) nélkül jutott volna saját ingatlanhoz. A generációs tulajdonosváltás mostani hullámának kedvezményezettje a mai húszas, harmincas nemzedék: nagyszüleik mostanában hagynak unokáikra nemritkán több tíz milliós ingatlanokat.
Az 1990-es kérdőíves felmérésekben a fiatalok csak pozitív következményekre számítanak, öt év múlva már csalódottak. Az észlelés itt elszakad a valóságtól, a fejekben élő kép akkor sem vált rózsaszínre, amikor a sajtó éveken át a GDP és a reálbér növekedéséről cikkezik. Fontosnak tartják az individualista elveket, de elutasítják az egzisztenciális szélsőségek szükségszerűségét. A 18-35 évesek elmennek ugyan a választásokra, de a pártpreferencia nem mindenkinél stabil. Nem érzik, hogy a politika befolyással lenne mindennapi életükre, sőt inkább úgy vélik, az esetenként éppen az ő segítségükkel működtetett üzleti szféra irányítja a döntéseket.