Interjú

„Véget nem érő katasztrófa”

Mycle Schneider atomenergia-szakértő Csernobilról és a nukleáris energia megkerülhetőségéről

  • B. Simon Krisztián
  • 2016.05.21 11:04

Tudomány

Az atomenergia még Csernobil után is sokáig megkerülhetetlennek tűnt Európában. Mára úgy tűnik, eljárt felette az idő, és racionálisan gondolkodó kormányzatoknak meg se fordul a fejükben, hogy atomerőművet építsenek.

Magyar Narancs: 1986-ban már tanácsadóként atomenergiával foglalkozott. Mik voltak az első élményei Csernobilról?

Mycle Schneider: Az első híreket a rádióban hallottuk, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nagy a baj. Minden azzal kezdődött, hogy Svédországban annyira magas értékeket mértek, hogy a hatóságok evakuálták a Forsmark atomerőművet, mivel azt hitték, hogy az a radioaktív sugárzás forrása. A történteket követően meg is nőtt az igény az atomenergia területén dolgozó független szakértőkre Nyugat-Európában.

Rövid időn belül rengeteg fontos dolog történt, amely megingatta az atomenergia pozícióját: a katasztrófa évében csak Németországban húsz különböző forgatókönyv született arról, hogyan lehetne lépésről lépésre felhagyni az atomenergia használatával. Mindenfelé atom­energiával foglalkozó intézeteket alapítottak, a franciák pedig még 1986-ban megrendezték Cannes-ban az első atomenergiával foglalkozó világkonferenciát.

MN: A szakértők mellett a politika is tudomást vett a helyzet súlyosságáról?

MS: Igen, a német Szociáldemokrata Párt (SPD) tagsága például nem sokkal később eldöntötte, hogy egyik fő programpontjuk az lesz, hogy egy évtizeden belül le kell állni az atomenergia használatával. Pedig a német atomprogramot a ’70-es években épp a szocdemek indították el. A német Zöld Párt Csernobil előtt is, után is konzekvensen azt képviselte, hogy az atomprogramot fokozatosan le kell állítani, és 1986 után még hangosabban követelték ezt – amikor pedig 1998-ban közös kormányt alakítottak a szocdemekkel, hozzá is láttak ennek gyakorlati megvalósításához.

false

 

Fotó: Serge Olivier

De Csernobiltól eljutni a németországi atomerőművek tényleges leállításáról hozott döntésig hosszú folyamat volt, amelynek az iránya nem is mindig látszott egyértelműen. Hiszen például az atomenergiával szembeni ellenállás erősödése ellenére Németországban nyitották meg Csernobil után az első új atomerőművet, alig hat hónappal a katasztrófa után.

MN: Mi ennek az oka?

MS: A ’80-as évek politikai elitje meg volt győződve arról, hogy az atomenergia megkerülhetetlen összetevője az energiaellátásnak. Nemcsak Németországban, hanem például Franciaországban is. A francia atomprogram a ’80-as években indult, 1986-ra konkrét tervekkel rendelkeztek arról, hol és milyen atomerőműveket építenek.

Ezek legtöbbje Csernobil után kezdett működni, és atomkatasztrófa ide vagy oda, a politika számára elképzelhetetlen lett volna akkoriban, hogy az ország atomenergia nélkül fusson. Ezzel szemben Fukusima után még az igazán atombarát politikai szereplők egy része, így a francia szocialisták több vezetője is a nukleáris program fokozatos leállításáért szólamlott fel.

MN: Mennyire volt ekkoriban erős az az elgondolás, hogy a szovjetek inkompetenciája vezetett a csernobili katasztrófához, és nem maga az atomtechnológia hordozza a veszélyeket?

MS: Az atomlobbi rengeteg energiát fektetett abba, hogy a Szovjetunió technológiai elmaradottságát és a reaktor működtetőinek a képzetlenségét tegye felelőssé a katasztrófáért, és a nyugati kormányok is hamar elkezdték ezt szajkózni a választóiknak. A mi fejlett technológiánk mellett ilyesmi nem fordulhatna elő, a mérnökeink is jobbak, a nyugat-európai szakemberek tudják, hogyan kell ezt csinálni, és a többi.

A sötétség mélye: A 4-es blokk roncsai

A sötétség mélye: A 4-es blokk roncsai

Fotó: Sióréti Gábor

De a színfalak mögött jó páran már arra koncentráltak, hogy valamilyen úton-módon elejét vegyék annak, hogy ilyesmi Nyugat-Európában is bekövetkezzen. A német kereszténydemokrata Klaus Töpfer, későbbi környezetvédelmi miniszter például egy olyan technológia szükségessége mellett érvelt, amellyel baj esetén a károkat az atomerőmű közvetlen helyszínére lehet koncentrálni. Ilyen technológiát persze azóta sem sikerült produkálni, de az EPR-nek, a harmadik generációs nyomottvizes atomreaktornak például van már egy ún. magfogója, amely arra szolgál, hogy nukleáris katasztrófa esetén ne hagyja a reaktormagot beleolvadni a talajba. A bagatellizálás ellenére az alkalmazott technológia fejlődésén érezni lehetett, hogy volt politikai akarat az atomerőművek biztonságosabbá tételére.

MN: Energia-szakértőként számos politikussal kapcsolatba került ezekben az években. Mi érdekelte őket a legjobban a zárt ajtók mögött?

MS: Engem az lepett meg, hogy Franciaországban a politikai vezetők, akárcsak a katonák, arra voltak leginkább kíváncsiak, hogyan tudták a szovjetek Csernobilt követően evakuálni az atomerőművet és környékét. Ez az érdeklődés azt is jelentette, hogy a francia hatóságok nem zárták ki, hogy valami hasonló történhet náluk is.

De a politikusok hozzáállása is országfüggő. Franciaországban például a minisztereknek és a parlamenti képviselőknek alig volt akkoriban fogalmuk az atomenergiáról – sajnos ez a helyzet azóta sem sokat javult. Az egészet rábízták a technokratákra: ők dolgozzák ki az energiapolitika irányát, ők készítik fel a politikusokat, és ők is felügyelik az atompolitikai döntések végrehajtását. Németországban ez egészen más: ott mindig is voltak kompetens politikusok, akik alapos tudással rendelkeztek energetikai kérdésekben.

MN: Ez nem azért van így, mert Németországban a civil társadalmat is jobban érdekli az energia? Ha egy országban tízezrek tüntetnek az atom ellen, a politikusok nem tehetik meg, hogy ne foglalkozzanak érdemben a kérdéssel.

MS: Erről hosszan lehetne vitatkozni. Sok oka van annak, hogy Németországban – vagy akár az atomerőművel nem rendelkező Ausztriában és Dániában – több a szakértelem és az érdeklődés e tárgyban, mint másutt. Először is Németországban az energiapolitika decentralizált: a legfontosabb biztonsági szervek például a tartományi szinten találhatók, és itt történik az engedélyezés is. Ez elképzelhetetlen lenne Franciaországban. De még az Egyesült Államokban is a központi Nukleáris Biztonsági Hatóság (NRC) felel az atomerőművek biztonságáért.

A németországi decentralizáció az energiapolitikák sokszínűsége miatt sokféle véleményt és megközelítést hagy érvényesülni. Aztán Németországban sokféle háttérrel válhat valaki energia-, illetve atomenergia-szakértővé, nem kell feltétlenül mérnöknek tanulnia ehhez. Franciaországban kizárólag az elit mérnöki képzésekről kerülnek ki ezek a szakelemek, s ezért mind hasonló álláspontot képviselnek az atomenergiáról.

Az is fontos, hogy Németországban a ’70-es évektől sok újságíró specializálódott energetikai témákra: megkockáztatom, Németországban vannak újságírók, akik ugyanolyan otthonosan mozognak az atomenergiában, mint én. Ilyesmit nagyon kevés országban tapasztaltam. Itt aktívak a kutatóközpontok és a think tankek, a közpolitikai elemző műhelyek is. Franciaországtól ez is nagyon idegen, hiszen nincsenek igazán független egyetemek, így az egyetemi kutatóintézetek és az agytrösztök sem élvezik ugyanazt a szabadságot és befolyást, mint Németországban.

MN: Azt mondja, a francia politikai elit csodálta azt a professzionalizmust, amellyel az atomerőmű evakuációját intézték. Volt más is, amit a szovjetek hatékonyan kezeltek?

MS: Azt nem mondanám, hogy professzionális lett volna, amit a szovjet hatóságok csináltak, csupán hatékony. Nagyon sok kivetnivaló volt abban, ahogy a helyzetet kezelték. (Részben ezekről szól helyszíni riportunk a következő oldalakon – a szerk.) A Szovjetunió rengeteg energiát fektetett abba is, hogy bagatellizálja a történteket. Sőt, még ma sem kezelik helyén a katasztrófát az egykori Szovjetunió területén. Szerintem ugyanis mind Csernobil, mind Fukusima esetében véget nem érő katasztrófáról beszélünk, amelynek csak a kezdete volt 1986. április 25. vagy 2011. március 11. Az utóhatások még mindig velünk vannak, és erről tudomást kellene venni. Hozzáteszem: nemcsak a Szovjetunió, de Franciaország is úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Vagy Közép-Európa: Magyarországon jóformán semmi hasznos információ nem jutott el az emberekhez arról, hogy mi történt a szomszédos országban.

false

MN: A tagadásnak mennyire következménye az, hogy a közvélemény sem vesz tudomást a problémáról?

MS: A közvélemény érzékelte, hogy katasztrófa történt, és nyugtalan volt miatta – legalábbis Európában. Leginkább Olaszországban, ahol a közvélemény nyomására megtették minden idők legradikálisabb atomenergia-ellenes lépését: egy népszavazást követően egyik napról a másikra leállították a működő atomerőműveket. Ezzel akkor az volt a baj, hogy senki nem gondolta végig, mi legyen, ha ez hirtelen történik meg. Mit lehet ilyenkor kezdeni az infrastruktúrával, az adminisztrációval, az erőműben dolgozó emberekkel, a működését felügyelő szervekkel?

MN: És Fukusima?

MS: Fukusimát inkább Ázsiában vették komolyan, Európában mintha nem különösebben foglalkoztak volna vele. Leszámítva Németországot, ahol ezzel egy időben mondták ki, hogy az ország fokozatosan búcsút mond az atomenergiának. Erről viszont tudnunk kell, hogy Merkel kormánya korábban azon dolgozott, hogy az előző szocdem–zöld kormány törekvéseivel szemben meghosszabbítsa a működő német atomerőművek élettartamát. Ám már pár héttel Fukusima előtt is olyan törvénytervezetet fogalmaztak meg, amiben benne volt az újabb atomerőművek építésének tilalma.

MN: Svédországban miért nem volt a kezdeti ijedtség ellenére komolyabb felhördülés?

MS: Svédországban már 1980-ban népszavazás döntött arról, hogy nem épül több atomerőmű, és 2010-re minden svéd atomerőművet leállítanak. Ám a népszavazás idején még csak hat reaktor működött, a többit ezután indították el – a referendum tehát inkább az atomprogram korlátozásáról, mintsem a leállításáról szólt.

A népszavazás miatt 1986-ban a svédek fejében az járt, hogy náluk már úgyis megszületett a döntés a fokozatos leállásról, így kevésbé ment a vita arról, hogy mit kellene tenni Csernobil után. Ez persze nem jelenti azt, hogy az energiapolitika terén nem történtek változások, hiszen innentől nagyobb hangsúlyt fektettek a megújuló energiaforrásokra és a kapcsolt energiatermelésre. (Ez alatt a hőenergia-igény melletti villamosenergia-előállítást értjük. Előnye, hogy kevesebb tüzelőanyag-felhasználással és szén-dioxid-kibocsátással jár – a szerk.)

MN: Látja jeleit annak, hogy a német energiafordulathoz (Energiewende) hasonló készülődik más országokban is? Ha jól értem, a német döntés hosszú folyamat eredménye, s tulajdonképpen csak véletlenül esett egybe Fukusimával. Ez alapján más országokban sem látványos és radikális, hanem hosszabb lefolyású, fokozatos változást kell várnunk.

MS: Igen is, meg nem is. Az atomenergia már régóta hanyatlik. Tévhit, hogy az atomenergia pár évvel ezelőtt virágzó iparág lett volna, aminek váratlanul keresztbe tett Fukusima. Valójában azt látjuk, hogy a nukleárisenergia-termelés 2006-ban érte el a csúcsát, a működő atomerőművek száma 2002-ben volt a legmagasabb, és az atomenergia aránya az energiamixben 1996-ban volt a legnagyobb. Régóta csökkent a jelentősége ennek az energiahordozónak. Abban pedig, hogy Európában tovább fog csökkenni, a német energiafordulat mellett közrejátszik az is, hogy az európai atomerőművek rendkívül öregek, átlagosan 30 évesek.

false

 

Fotó: flickr.com

Gondoljon bele, milyen autókkal jártunk 30 éve. Egy teljesen más technológiai korszak volt az, és ezt a technológiát egyre drágább lesz működtetni. Az atomenergia másik nagy kihívása az új energiahordozók térnyerése – ez teljesen megváltoztatta az energia-előállítás folyamatát. Egy rakás új szereplő van a piacon, amitől a piac működésének logikája is megújult. Ennek masszív következménye lesz. Franciaországban például az átlagos energiaár – részben emiatt – mindössze egy év alatt a felére esett. Az atomenergia előállítói képtelenek ugyanazon az áron értékesíteni az atomenergiát, mint évekkel korábban.

MN: Hosszú távon azt is elképzelhetőnek tartja, hogy teljesen lemondjunk az atomenergiáról?

MS: Ez elég egyszerű: a globális energiamixben nagyjából 11 százalékot tesz ki az atomenergia. Ha az értékesített, elsődleges energiahordozókat nézzük, akkor ez az arány már csak négy százalék. Ráadásul ez az utóbbi mutató is csak azt méri, amit az energia­piacon keresztül értékesítenek. Én már 28 éve használok napenergiát, rengeteg elektromosságot termeltem vele, csak épp a statisztikákban ez nem jelenik meg. És sokan vagyunk így.

Egyes vélemények szerint pár országban akár 40-50 százalékkal is alulbecsülik a napenergia szerepét, csak azért, mert azt nem értékesítik a piacon. Ha mindezt végigzongorázzuk, ott tartunk, hogy a konnektoron keresztül jövő áram mindössze két-három százaléka atomenergia. Nem igaz, hogy ezt nem tudjuk nélkülözni! És miközben ennyire irrelevánssá válik ez az energia­hordozó, értetlenül állok az előtt, hogy egyes országokban még mindig felmerül, hogy nagyobb teret kell adni az energiamixben az atomenergiának. Magyarországon bővíteni akarják Paksot, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy manapság lehetetlenség piaci alapon nyereséges atomerőművet építeni. Az energiaárak ma túl alacsonyak, hogy az atomenergia versenyezni tudjon velük, az építési költségek meg hatalmasak. És arról még nem is beszéltem, mennyire értelmetlen mindezt az oroszokra bízni. Otthon négy reaktort helyeztek üzembe az elmúlt tíz évben, ezeket átlagosan 30 évig építették. Bulgáriában, Belenénél belekezdtek két blokk építésébe, ezt 27 évnyi építkezés után, 2012-ben félbe kellett hagyni. A szlovákiai Mohi erőmű két blokkját már 30 éve építik, és csak 2008 óta kétmilliárd euróval lépték túl az erre szánt keretet. És még sorolhatnám. Bármibe kezdtek, az elhúzódott vagy meg se épült.

MN: Felmerült, hogy az amerikai General Electric (GE) is érdeklődne Paks 2 megépítése iránt. Az valamivel jobb választás lenne?

MS: Meggyőződésem, hogy egy amerikai cég nem tudná összeszedni azt a pénzt, ami egy ilyen beruházáshoz kellene – mondjuk Oroszországhoz se fűznék nagy reményeket, látva a gazdasága és az energiapiaca jelenlegi állapotát. Paks számomra fantomprojekt, nem hiszem, hogy lenne bármi esély arra, hogy megépüljön. Legalább 92 befejezetlen atomerőmű van a világon – és ezalatt azokat értjük csak, amelyek területén konkrétan elkezdődtek az építkezések. Azt mondanám: bármilyen atomerőmű építésébe kezdenek a következő években – legyen az Magyarországon vagy akár az Egyesült Királyságban –, az soha nem fog megépülni.

Névjegy

Mycle Schneider a ’80-as évek eleje óta foglalkozik energetikával és atompolitikával. Tanácsadóként többek között a német, a francia és a belga kormány munkáját segítette, de dolgozott az Európai Bizottságnak és a Greenpeace-nek is. Évente szerkeszti és kiadja a World Nuclear Industry Status Report c. jelentést az atomenergia-ipar állapotáról. Alapítója volt az International Energy Advisory Council nevű tanácsadó szervezetnek. 1997-ben, Jinzaburo Takagi japán atomtudóssal megosztva megkapta az Alternatív Nobel-díjként is emlegetett Helyes Életmód-díjat.

Neked ajánljuk