A fejlett ipari országok közül 37-nek 2008-2012 között 5,2 százalékkal kevesebb üvegházhatású gázt szabad kibocsátania a légkörbe, mint 1990-ben. Amikor ezt a kiotói jegyzőkönyv alapján tizenkét éve elfogadták, úgy tűnt, hogy ez érdemi lépés a veszély elhárítására. A világ klímakutatói szerint ennél ma már jóval többre van szükség: 2050-re az emberi eredetű üvegházhatású gázkibocsátásnak a kilencvenes szint felére kellene esnie. Mivel a fejlett világnak évszázados történeti felelőssége van a fosszilis energiahordozók felhasználásához kapcsolódó kibocsátásokért, és a váltáshoz szükséges gazdasági erőforrások is főleg az ipari államokban állnak rendelkezésre, nekik 80 százalékkal kell visszavenniük. Júliusban a G8 államai deklarálták, hogy a globális átlaghőmérsékletnek most aztán már nem szabad meghaladnia 2050-ig a 2 ·C-t. Ezt azonban átültetni a gyakorlatba finoman szólva nehézkes.
Kiotó öröksége
Azt, hogy a kiotói rendszert fel kell váltania valami hatékonyabb és a világ országait jobban átfogó keretrendszernek, a 2007 decemberében az indonéziai Balin tartott csúcson fogadták el a tagállamok. Kétéves tárgyalási folyamatban egyeztek meg, amelynek végén, 2009 decemberében életbe léphet a hatékonyabb új szisztéma. A Balin meghatározott útiterv alapján évente többször kell tárgyalni, és öt fő témában kell előkészíteni konkrét megállapodást. Ezek: a hosszú távú nemzetközi együttműködés jövőképe, az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás, a célok megvalósításához szükséges finanszírozás és a klímabarát technológiák átadása a fejlődő országoknak. A tárgyalások az elmúlt másfél évben sokszor a procedurális részletekkel foglalkoztak, de idén júniusban elkészült az a bő kétszáz oldalas szöveg, ami a koppenhágai ankét alapja lehet.
E tervezetről persze nincs egyetértés, hiszen szinte minden lapján jelentős gazdasági érdekek ütköznek. A legérzékenyebb pontok a fejlett ipari országok kibocsátás-csökkentési céljainak meghatározása, a fejlődő országok anyagi támogatása és a fejlődő országok esetleges kötelezettségvállalásai. A bali útiterv a klímatudósok 2007-es állásfoglalását tükrözi. Ez alapján a fejlett ipari országoknak 2020-ra 25-40 százalékkal kell redukálniuk kibocsátásukat 1990-hez képest, és addigra a fejlődőknek is csökkenő növekedést kellene mutatniuk. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának háromnegyedéért felelős tizenöt állam között ott van Kína és India is. Nélkülük fújhatjuk az egészet.
A tárgyalásokon 39 fejlett ipari ország (mínusz az USA) 15-21 százalékos csökkentést vállalt (2020-ig, 1990-hez képest). Ebben a csokorban az EU minimálisan 20-30 százalékos ígéretei rendkívül progresszívnak tűnnek, noha a tudósok szerint ez volna a minimum. Az Egyesült Államok célja a júniusban elfogadott klímatörvénye alapján (amit az ősszel a szenátusnak is jóvá kell hagynia) jóval szerényebb, ők az 1990-es szinthez szeretnének visszatérni - csakhogy ez jelentősen rontaná az osztályátlagot. Emellett Amerika azt is feltételként szabja, hogy Kína és India kapja össze magát, és még 2020 előtt tegyen kibocsátás-korlátozó lépéseket. Az amerikai álláspont sajátossága még, hogy nem kibocsátáscsökkentési célokról, hanem lépésekről akar hallani - ez egyrészt nehezíti a rendszer átláthatóságát és az egyes országok tevékenységének összehasonlíthatóságát, másrészt lehetőséget nyit a fejlődő országok rugalmasabb vállalásainak, amelyek azért hozzájárulhatnak a klímaváltozás elleni küzdelemhez. (Ilyen például a brazilok részéről az, hogy visszafogják az erdőirtásokat.)
A fejlődő országok feladatai körül minden alkalommal éles csörték mennek. Brazília vagy Dél-Afrika konstruktívan járul hozzá a tárgyalásokhoz, de egyre egyértelműbb, hogy India és Kína a lényeg.
Első látásra a két ország retorikája hasonló - a szegénység csökkentése, a gazdasági fejlődés az elsődleges céljuk -, viszont a háttérben a motivációk, a gondolkodás és a végső pozícióalkotás is egészen mást hozhat. Kína, amely átvette az USA-tól "a világ legnagyobb kibocsátója" címet, a fosszilis energiahordozóktól való függőség csökkentése érdekében határozott lépéseket tesz a kibocsátás-növekedés korlátozása felé. A legújabb kínai szakpolitikai tanulmányok 2030-as kibocsátási csúcsot és 2050-re markáns csökkentést javasolnak a döntéshozóknak. A kínai vezetés reformokon dolgozik, amelyekből karbonadó és emissziókereskedelmi rendszer is születhet. India a szegénységre hivatkozva 2020-ig nem is akar hozzájárulni a globális küzdelemhez. Álláspontjának puhítása nem lesz könnyű menet.
Ki, kinek, mennyit és miért?
A nemzetközi klímatárgyalásokon a fejlettek és fejlődők közötti másik klasszikus csatatér az utóbbiak számára nyújtandó támogatások területe. A bonyolult tárgyalási mátrixban a cselekmény egy túszdráma koreográfiáját követi. A fejlődők minél több pénzügyi támogatást szeretnének cserébe azért, hogy ne akadályozzák a fejlett ipari országok megállapodását. Ezek viszont minimalizálni akarják a szubvenciót, és a meglévő támogatások kreatív beszámításával próbálják növelni a papíron szereplő számokat. Mindkét fél hagyományosan bizalmatlan. A fejlettek bizonyos fejlődőktől már most csökkentési lépéseket szeretnének látni, és kételkednek a másik oldal pénzügyi megbízhatóságában. A fejlődők azt hánytorgatják fel, hogy a problémát nem ők okozták, és nekik is joguk van végigjárni ugyanazt a fejlődési útvonalat - hacsak nem adnak nekik technológiát és pénzt egy kevésbé problematikus átmenethez. Nekik egyébként tényleg szükségük van jelentős támogatásra, mind a csökkentés, mind pedig az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás terén; de az is igaz, hogy a támogatásra eddig szánt pénzeket nem túl hatékonyan költötték el.
2009 nyarán háromféle támogatási összegről beszélt a világ. Az ENSZ szerint 2020-ig évi 200 milliárd dollárt kellene a csökkentés támogatására és 100 milliárdot az alkalmazkodásra költeni. A legkevésbé fejlett országok egy csoportja azt kéri, hogy a gazdagok GDP-jének 0,5-1 százalékát vagy más opció szerint körülbelül évi 400 milliárd dollárt áldozzanak erre. Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény Titkársága jóval visszafogottabb startot javasol: tízmilliárd dollár kezdeti támogatást, de ezt már a koppenhágai konferenciateremben szeretnék az asztalon látni. Egyelőre azonban a gazdagok klubjából nem jött konkrét felajánlás. Az EU, Mexikó, Norvégia és mások olyan megoldásokat javasolnak (például a nemzetközi légi és tengeri közlekedés megadóztatását), amelyek nem érintenék közvetlenül a fejlett országok költségvetését, és így a pénzügyminisztériumok ébersége talán könnyebben kijátszható. Hogy kutya nehéz pénzt szerezni, azt jól mutatja, hogy az EU-elnökség és az Európai Bizottság közös kezdeményezése, miszerint Koppenhágára a fejlődő országokat motiváló kezdeti támogatást összeszedjék, a pénzügyi döntéshozók komoly ellenállásába ütközött. Egy dolog biztos: az éghajlatváltozáshoz történő alkalmazkodás segítésére most a leginkább kitett országok kevesebb mint egymilliárd dollárt kapnak évente.
A modern technológiák ingyenes vagy kedvezményes átadásának története egyértelmű kudarc. Ez nem is csoda, hiszen olyat kérnek a fejlett ipari államoktól, amivel nem rendelkeznek. Az alacsony kibocsátású modern technológiák szabadalmi jogait jellemzően nem államok, hanem cégek, cégcsoportok birtokolják. A tulajdonjogok átadásának költsége és kihatása a gazdasági versenyre óriási, de erről a tárgyalásokon szemérmesen hallgatnak, a kérdést inkább a szőnyeg alá szokták söpörni. A fejlődő országok kötelezettségvállalásaival kapcsolatos huzavona a Kiotóból ismert amerikai-kínai egymásra mutogatós játékra hasonlít. A nagy kibocsátású fejlődők részvétele a vállalások teljesítésében valószínűleg valamilyen rugalmas és nem teljesen előírásszerű formát fog ölteni, amely jelentős pénzügyi kompenzációval járhat. Ennek alternatívája az USA kongresszusa által kitalált "keményvonalas" ötlet: kereskedelmi szankciókkal jobb belátásra téríteni a vonakodókat, elsősorban Indiát.
A decemberi csúcsig 15 tárgyalási nap áll rendelkezésükre az ENSZ-tagállamok képviselőinek, hogy előkészítsenek egy olyan megállapodást, amely az ipari társadalmakat és a jelenlegi világgazdasági rendszert jelentősen átalakítaná, és éves szinten elvinné a világ GDP-jének 1-2 százalékát. Mindez a gazdasági válság közepén soknak tűnhet, de a másik oldalon a károk tízszer ekkora összegekről szólnak. (A fejlett országok visszafogott javaslatai ennél jelentősen kevesebbe kerülnek, mivel nem lineárisan nő a kibocsátáscsökkentés költsége: keveset könynyen meg lehet oldani a jelenlegi technológiák optimalizálásával, kis takarékossággal - ám a nagyobb mértékű csökkentés már gazdasági struktúraváltást igényel). A Bali óta lefutott körökből az látszik, hogy a jelentős változásokhoz szükséges politikai akarat hiányzik. Az pedig, hogy 15 nap elegendő legyen a kétszáz oldalas szövegben feszülő ellentétek feloldására, nem valószínű. Ezért könnyen megeshet, hogy Koppenhága csak egy politikai deklarációval végződik, konkrét csökkentési célszámok nélkül - amit ugyan sikerként fognak majd felmutatni, de nem lesz az. Most az Egyesült Államok, Kína és India csodatévő képessége mellett a gazdagabb államok pénzügyminisztereinek bölcs előrelátására lenne szükség. Ha nincs alku Koppenhágában, és 2013 elején nem lépnek hatályba új játékszabályok, akkor például a szén-dioxid-kibocsátási kvóták piaca összeomlik: hisz ahhoz, hogy a kvótáknak áruk legyen, előbb tudni kell azt, hogy kinek mennyi van belőlük, s ezt eddig a kiotói rendszer szabályozta. Ez pedig tovább lassíthatja a nemzetközi tárgyalási folyamatot. Persze a koppenhágai kudarc akár fel is rázhatja a nemzetközi közvéleményt, ami megágyazhat egy későbbi sikeres megegyezésnek. Volt már ilyen a klímatárgyalások történetében.
Kofi Annan Global Humanitarian Forum nevű szervezete szerint a klímaváltozás már most évente több mint 300 ezer ember haláláért felelős közvetlenül - nem a jövő problémájáról beszélünk. A kutatók kitartóan mondogatják, hogy válaszúthoz érkeztünk. Választásaink eredményei lehet, hogy pár évtizedig még nem lesznek nagyon látványosak, de ha elhalasztjuk az érdemi lépéseket, akkor könnyen lehet, hogy benne ragadunk valamiben, ahonnan nem tudunk viszszatérni.
(A szerző a jövő nemzedékek országgyűlési biztosának munkatársa)
