Nálunk kevés a hivatal, sőt nincs, és onnan is csak a nyolcvanas évek közepe táji, művileg szélesített vállú, fekete-barna, középkorú fosszíliák szivárognak, esetleg fiatal titkárnők köldökig dekoltáltan, de hasonló színekben. Észrevenni az utcán is az új fajt, az üzletasszonyt, amely megjelölés két egymástól igen távol álló csoportra vonatkozik nálunk. Vagy az igen elegáns, már-már szofisztikált ízlésű, magas beosztású nőkre, akiknek nem jelent gondot Olaszországban, Bécsben, Párizsban vagy Angliában ruhát venni, esetleg itthon beszerezni abból a kis választékból, ami a neves divatdiktátorok tavalyi kollekcióiból ide jutott, a Váci utcába és a Duna Plazába, vagy azokra az üzletasszonyokra, akik privát üzletet vezetnek válásból eredően, önkiteljesítési vágyból, pszichológus tanácsára, jobb megélhetés híján, és ettől a bizniszmániától nem bírnak szabadulni egy percre sem, mert ez számukra inkább kötelező divatirányzat.
Top ladyket alig látni az utcán, jóformán csak derékig az autójukban, amikor a gyereket kirakják az iskola előtt. Otthon, ha a postás csenget, akkor is fél óra múlva nyitnak ajtót, mert minimum az enyhe parfümillat, a selyempongyola vagy az elegáns háziszerelés és a feltűzött haj, persze az sem holmi banáncsattal feltűzve, kivéve, ha Lady Di-fazonú, de akkor meg kendővel leplezik az állapotát. Tárgyaláson csak annyiban különböznek a férfiaktól, hogy agresszív helyett rámenősek, elgőzösödött agyukat bestialitással leplezik, a férfiak ítéletei számukra előítéletek, szókimondás helyett diplomatikusak, hallgatagságukat titokzatosságnak hiszik, szellemesség helyett szarkasztikusak, és persze azt a Boss öltönyt, ami a férfi tárgyalópartneren van, ő túlszárnyalja egy sokkal rezignáltabb Cerutti kosztümmel. Annak meg már mindegy, mi van alatta, pszichedelikus fehérnemű vagy az idei őszi párizsi divatnak megfelelő semmi. Ez felelhet meg talán az amerikai filmek dögös üzletasszonyaival való azonosulásnak.
A kezdőknél, a brókernőknél az öltözködési önkifejezésben még számos nyoma fellelhető a péntek esti acid kultúrának. Sportzakóhoz nem átallnak fénylő és szűk szaténnadrágot venni, olyat, ami egy közepes turkáló színvonalát is alulmúlja, sportos cipővel; a tűsarkút meg tárgyalás előtt rántják elő a retikülből. Nekik legalább a hajuk rögzítve van valahova, minimum egy zselézett frizurába. Ennél gusztustalanabb és maradibb csak a tunikás misztikusnak álcázott hárem chick rögbivállal és az arra omló hajjal. Azért megbocsátható a dolog, mert nálunk példakép és elérhető árú ruhaválaszték híján még húsz évig nem úgy lesz egyetemista hippiből azonnal skatulyából kirántott üzletlány, mint Amerikában.
A full time melós üzletasszonyok, akiknek az üzlet egyet jelent az órarenddel, nem tárgyalnak, erre sem idejük, sem készségeik, hiszen legtöbben egy egyszerű hostess-vetélkedőn is csúfos vereséget szenvednének. Intézkednek, árut hoznak, alkalmazottakat vesznek fel, nézegetik a Vogue-ot és bár olvasni nem tudják, azért ellesik a trendnek megfelelő szabásmintákat, aztán kis szerencsével olcsón beszereznek jó minőségű keleti anyagokat, amikhez legalább hozzáérni jó, és megvarratják a Louis Feraud-féle egyenes vonalút, az Yves-Saint Laurent-szerű markánsat, a Mondis tengerparti kémnőset, a Dino Valiano vidám kandalló mellett ücsörgőseit, vagy nem utolsósorban plagizálják Horst Basler alpesi eleganciáját. Természetesen fergeteges színekben és a legváltozatosabb minőségben. Náluk még mindig a thaiföldi és az indiai a menők.
Nagyjából odaillő színekben választják ki maguknak a mobiltelefont, a kocsit és a gyereket. Legtöbbjük szigorú rend szerint él: bodyterem, úszás, szolárium, gyerekért az iskolába, baby-sitter, árufelvétel, árucsere, pszichológus, szeretők naptár szerint, a szexben minden, partymeghívások, könyvelő, házvezető. Mindezt viszonylag jól öltözötten, a szeretőnek vagy az alkalomnak megfelelően.
Egy váltás öltözék minimum százötvenezer forint, mert ha konfekció a Luxus áruházból, akkor az igen konzervatív és hetvenezer, ha varrat izgalmasabbat jó anyagból, az csak ötvenezer, a gagyibb nagyon ciki, a Swatch óra és a Ray Ban szemüveg már náluk sem menő, minimum az ezüstóra és az Armani keret, a cipő pedig legalább olasz. Nem kevés azért, hogy a neurózisaikat csinosan termeljék újra. Isznak, de kizárólag szárazat. Minderre pedig azt mondják, hogy végre megtalálták önmagukat, pedig még meg sem tanulták szeretni, amit a tükörben látnak.
- sisso -
