Wolfgang Petersen 1981-es projektje több kategóriában is ott van a rekorderek között: mélységjelző például azóta sem nyújtott jobb alakítást, de meg kell emlékeznünk a legtöbb egy filmben elhangzó radarhangról és a klausztrofóbia legendásan sokszínű megjelenítéséről is. És persze ott van a legtöbbször szét-, majd összeollózott alkotás díja is: az 1981-es, 2 és fél órás moziváltozaton kívül létezik 3 órásnál is hosszabb rendezői változat, és attól 1 perccel hosszabb, unreleased verzió is. A tévésorozatból szintén minimum három van, és ezek csak a hivatalos példányok; köztudomásúlag minden valamirevaló fiatal német vágójelölt elkészíti szabadidejében a saját verzióját.
Egy csapat tejfölösszájú német közlegény indul útnak a második világháború harmadik évében, hogy tengeralattjárójukkal csapást mérjenek az ellenségre. A tengeralattjáró mégsem a hatalmas vízi és víz alatti csaták filmje. Ilyen is van benne, mégis, ami miatt ott van műfajának minden toplistájában, az a háború értelmetlenségének logikus, mégis ritkán bemutatott formája. A katonák idejük nagy részében a megőrülés határán táncolnak a semmittevéstől, az összezártságtól – majd attól, hogy lényegében harc közben sem tudnak semmit tenni az úszó koporsóban. Nincsenek hősök vagy önfeláldozó tettek, csak állandó szemfehérje-forgatás, fingtól bűzlő hálóterek és csatakosra izzadt homlokok. Az 1985-ös miniszéria lényegében ugyanazt hozza, mint a filmváltozatok, csak kissé bővebben, az arányokat megtartva. De akinek nincs rá 5 órája, a moziváltozatban megkaphatja ugyanezt az élményt feleennyi időben.
