Le Bureau des Légendes

Mathieu Kassovitz bármikor könnyen kihullana a Bond-kasztingról, de ami nem jön be a Csatorna egyik oldalán, az remekül működik a másikon, a francia kémipar ügyes-bajos mindennapjainak kulisszái között. A kémek Párizsban ásványvizet isznak, a menzán ebédelnek és legfőbb fegyverük a mágneskártya; a legnagyobb kudarc, ami egy kémet érhet, ha fennakad a beléptetőrendszeren (így adják tudtukra, ha a cég már nem tart igényt rájuk). Le Bureau des Légendes hősei, a kémszakma napszámosai e menzától a teheráni kihallgatóhelyiségekig, az ISIS táborhelyétől a párizsi szállodahallokig terjedő világban mozognak. Beszerveznek, kiszerveznek, követnek és kávéznak. Aki az egyik nap még ellenség volt, másnap már szövetséges, minden és mindenki be van árazva, és az alkuk is eszerint alakulnak. Hogy épp kit áldoznak fel és kit mentenek ki, a napi árfolyam és a nagypolitika függvénye. A Bureau szakmázós felszíne alatt persze érző kémszívek dobognak, de csak módjával: nagyon mélyre kell leásni, hogy Kassovitz kispolgári kémkülseje alól elő­bújjon a romantikus akcióhős. De épp az a fő élvezet, hogy nemcsak a büró szintjeit mutatja be a sorozat, hanem a benne dolgozó szakik rétegeit is. A védelmi vonalakat, az alattuk lévő védelmi vonalakat, és az alattuk lévőket. A hol végződik a kém, hol kezdődik az ember ősi dilemmája persze egy nő miatt veszi elő a vérprofi főszereplőt, aki azt is tudja, mikor kell az álca érdekében véresre veretnie magát. Bátor húzás, de egy francia produkciótól egyáltalán nem meglepő, hogy a szív ügyeit a nemzet ügyei mellé emelik.