Asszonyok a fronton - A Fall első és a Killing harmadik évada

  • Greff András
  • 2013.08.25 13:07

Tévétorrent

Tekintetbe véve, hogy mélyen konzervatív műfajról van szó, különösen elbűvölő, hogy ma éppen a nyomozós bűnügyi tévésorozatok mutatnak fel egy olyan világot, melyet a női egyenjogúsítási törekvések sikere miatt (de csakis azok miatt) már-már utópisztikusnak lehet gondolni.

Nyomozónők mozgatása a rendfenntartó erők meghatározóan maszkulin közegében ma már persze gyakorlatilag kötelező húzás, de bizonyos szériákban távolról sem csupán ennyiről van szó: az egyelőre egyetlen évadot megélt brit The Fallban és az amerikai, immár harmadik évadának vége felé járó The Killingben a detektív asszonyok abszolút főhősök, akiknek elemi rátermettsége nélkül az eredményes nyomozás egyszerűen elképzelhetetlen volna.

Gillian Anderson

Gillian Anderson

 

 

Ám attól még, hogy a Fallban és a Killingben nők irányítanak, egyáltalán nem érdemes valamiféle átfogó progresszív társadalmi vízió után kutatni ezekben a művekben. Az emancipatorikus fordulatot ugyanis jól érzékelhetően az motiválja legfőképp, hogy a szerzők így a szokásosnál inspiratívabb játéktérbe léphetnek: hiszen míg a megszállottság hatása a férfi nyomozók személyiségére az egyik legszétcincáltabb tárgya a zsánerfilmtörténetnek, addig ugyanez női változatba fordítva kétségkívül frissé és izgalmassá képes változtatni egy amúgy különösebben nem forradalmi történetet is. Az egymás lelki ikreiként Belfastban, illetve Seattle-ben tevékenykedő Stella Gibson és Sarah Linden bizonyos szempontból pontosan ugyanolyanok, mint nyughatatlan férfi elődjeik: két rendkívül karizmatikus személyiség, akik egyedül és persze kizárólag a munkájuknak élnek; szokatlanul okosak és intuitívak: nem csupán kiváló szakemberek, hanem a nyomozati művészet zsenijei, akik még akkor is az események domináns alakítói, ha - mint a Killingben - nem hiányzik mellőlük a képességes férfi partner. Eddig még tehát semmi különös, ám ezen a ponton feltűnik a képben e nők szűkebb környezete, amitől máris szokatlanabbul kezd vibrálni a levegő. Mind a Fall, mind a Killing szerzői tökéletesen tudatában vannak ugyanis annak, hogy mit okoz egy rendkívüli nőszemély feltűnése az oly patriarchális rendőrség kötelékében: keserűséget és zavart legfőképp, hiszen ha nem is érzik magukat mindannyian annak, a kivételes nyomozónők mellett gyakorlatilag az összes egyenruhás férfi impotensnek tűnik - a The Fallban olyannyira, hogy a néző szinte folyamatosan sajnálatot érez irántuk. És persze ne hallgassuk el: noha már csak az életkoruk miatt sem felelnek meg napjaink sekélyes szépségeszményének, Stella Gibson és Sarah Linden (illetve az őket méltóságteljesen alakító Gillian Anderson és Mireille Enos) mérhetetlenül vonzó nők. Mindez további bonyodalmakat okoz - nem utolsósorban azért, mert nem félnek használni a vonzerejüket: Stella Gibson a Fallban vérbeli ragadozóként pásztázza a férfiak világát, a jellegzetes kötött pulcsijaival nőiességét folyton, ám végeredményben sikertelenül rejtegető Linden nyomozónőről pedig épp most, a harmadik évadban derült ki, hogy ő is csak akkor nem tud valakit az ujja köré csavarni, ha épp nincsen hangulata hozzá. S ezt aztán a szerencsétlen férfi kollégák végképp nem képesek megemészteni. Nem állíthatjuk persze, hogy a Fall és a Killing a férfiközpontú világ terebélyesedő hajszálrepedéseiről szólna, de ez a gendervonulat nem is valamiféle rejtett tartalom ezekben a szériákban. A Killingben például újra és újra felszínre bukik, hogy a nyomozás mastermindja egy nő, aki bizonyára sérülékenyebb, mint (egykor kábítószerfüggő) partnere, a Fallban pedig explicite ki is beszélik a fentebb vázoltakat, s ezzel itt-ott némi humort csempésznek az átható nyomasztásba.

Mireille Enos

Mireille Enos

 

 

Mindenesetre, ha lehasadunk a női vonalról, a Fall és a Killing közötti hasonlóság akkor is hangsúlyos marad: mindkettőben olyan sorozatgyilkos után folyik a hajsza, aki nőket mészárol (a Killingben gyereklányokat), és mindkettő egészen mocskos alvilágként tárja elénk választott városi környezetét. Abban a Seattle-ben, amelyet a Killingben látunk, a felsőbb osztályok tagjai még megtehetik, hogy homokba dugják fejüket, és nem vesznek tudomást a tökéletesen kiszolgáltatott utcagyerekek végletesen kíméletlen mindennapjairól (külön tanulmányt érdemelne egyébként, hogy az amerikai tévésorozatok hogyan képesek újra és újra ennyire tehetséges gyerekszínészeket leigazolni), a szűkösebb Belfastban viszont senkinek nem lehetséges vaknak lennie a vibráló gyűlöletre. A Killing képileg is ráerősít a pokolhangulatra: itt állandóan esik a - minimum savasnak tetsző - eső, most, a harmadik évadban pedig szinte minden második jelenet fenyegető sötétségben játszódik, és egyáltalán: Lucio Fulci A New York-i hasfelmetszője óta kevésszer tűnt egy amúgy távolról sem ronda város ennyire émelyítőnek. A The Fall képei neutrálisabbak, ellenben hoszszan elidőzik a kamera a bestiális gyilkosságokon (melyek a Killingben képen kívül történnek), úgyhogy ami az atmoszférát illeti, végeredményben itt is nagyjából ugyanoda jutunk.

A Killing az évad legelején belecsúszni látszott egy Bárányok hallgatnak-hommage-ba, de hamar lerázta magáról, és nagyon jó, hogy így tette. Ezeknek a szériáknak ugyanis nincs szüksége mankóra: az átlag feletti kortárs bűnügyi fikciók minden elvárt kunsztját (különös figurák, realista környezetrajz, jellemfestő dialógusok, beteges bűntények, sűrű atmoszféra) magas nívón hozzák, különleges főhősnőik révén pedig lebilincselőek maradnak akkor is, amikor nyakig merítik nézőiket a nagyvárosi csatornák emelkedő szintű, pestises vizében.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.