Az ismeretterjesztő széria nagyjából időrendben halad, de számos metszetet alkalmazva bonyolult szerkezetet hoz létre, amely az alapvető tények mellett sok új információt ad, régi ismereteket helyez új kontextusba, hol ahaélményt nyújtva, hol elgondolkoztatva, hol vitára késztetve. A változatosság, a sok „kis színes” eleinte talán elfedi, hogy a film valójában nem a háborúról, hanem a hátországról szól. Nyugaton a helyzet változatlan, ahogy a híres regény címe mondja találóan a pokoli állóháborúról, amelynek négy évét nemigen lehet látványosan szemléltetni térképen, terepasztalon. Annál nagyobb változásokat idézett elő a brit társadalomban: az államvezetésben, az arisztokrácia, a földbirtokos nemesség helyzetében, a munkásosztály érdekérvényesítésében, az addig munkanélküli, nyomorgó, fölösleges tömeg, az underclass esélyhez jutásában, a nők emancipációjában, másfelől az ipari és mezőgazdasági termelés reformjában, a tudományos-technikai fejlődésben (a hadiipartól a plasztikai sebészetig).
Nem lenne méltányos felróni, hogy e film nem ad többet, mint amit a címe ígér. Amit a sorozatban látunk, az nem a világháború, még csak nem is európai léptékű ügy, pusztán egy lokalizált konfliktus. Nemhogy az előzményekről nem esik szó, de a többi hadviselő félről sem: németek persze vannak, hiszen ők az ellen, de nincs Németország; van egy mondat Amerika belépéséről, kettő az oroszok kiszállásáról, és egy árva szó sincs a belgákról, franciákról, akiknek a földjén a harcok folynak. A háború utóéletét, következményeit látszólag részletesen elemzik, de egy vak hang nem szól a gazdasági katasztrófáról, sem arról, hogyan ágyazott meg az I. világháború lezárása a másodiknak. Már csak az elveszett nemzedék „mítoszát” kellett lerombolni: a Brit Birodalom több mint egymilliós emberveszteségéről megtudjuk, hogy mindössze 750 ezer ember maradt ott, ellenben minden tíz katonából kilenc hazatért. A számadat önmagában nyilván pontos – amennyiben a flandriai lövészárkokra korlátozzuk a háborút, és nem vesszük számításba a sebesülésükbe otthon belehaltakat, az U-boot- és légitámadások civil áldozatait, a haditengerészet és a kereskedelmi flotta halottait, a koronagyarmatok jelentős veszteségeit. De ne essünk túlzásokba, Jeremy Paxman – aki száguldó riporterként járja végig a brit szigeteket és a nyugati frontot – nem dicsőíti a háborút, nem beszél tisztítótűzről vagy vérfrissítésről, és nagyon huncutnak kell lennie annak, aki a film nyomán arra gondolna, hogy a mai társadalmi problémáknak legalábbis egy részét jól orvosolhatná egy „lovely war”. Nem, Paxman csak úgy járt, mint sok monográfus, aki beleszeret a tárgyába.
Nem várhatjuk el, hogy mindenki olyan hőn gyűlölje az I. világháborút, mint mi, magyarok, akiknek a dédapjuk odaveszett a tizenvalahányadik, totál értelmetlen isonzói csatában, a családjuk deklasszálódott, a nagyszüleik hadiárvaként nőttek fel egy csonkolt országban (hogy aztán a Don-kanyarban legyenek ágyútöltelékek). Nyilván különbség, hogy a britek győztesen kerültek ki belőle, ennek ellenére úgy tudtuk eddig, hogy ők is nemzeti tragédiaként tartják számon a mérhetetlen emberi szenvedést okozó, sok millió áldozatot követelő és szinte felfoghatatlan mennyiségű erőforrást elemésztő világháborút.
E tévésorozat nem hoz feltétlenül változást az általános megítélésben, de mindenképp erre tesz kísérletet, amikor megdöbbentő módon pozitív vagy legalábbis kiegyenlített mérleget von a szigetország első világháborús részvételéről, javára írva a kedvező társadalmi változások beindítását vagy felgyorsítását, a modern, ma ismert Britannia megszületését.
