Power

Ha lenne a díler-gengszter filmeknek zenés változata, a Power lenne az. A sorozat tulajdonképpen egybetolt klipekből áll, főleg rap és r&b vonalon. (Nemhiába producer, ötletadó és hívónév 50 Cent.) Minden egyéb klisék sorozata. A legügyesebb drogbáró unni kezdi a balhét, szeretne nyugis night club-tulajdonos lenni, ahelyett, hogy biszem-baszom ügyekben kellene pénzt hajkurásznia és ellenségeket fejbe lőnie. Értjük, mi is kiégnénk egy idő után. A probléma az, hogy az üzlettársak szeretik ezt csinálni, csak úgy, hobbiból; sőt a kedves feleség sem kockáztatná a drogból befolyó vagyont a tisztes klubból befolyó kisebb vagyonért. A placcon pedig nagy a baj, lopják a bevételt és ölik a dílereket, besúgó is lehet, egyre problémásabb a „cégvezetés”. Ráadásul felbukkan a gyerekkori szerelem, és mit ad isten, a hölgy jogász. (Lesz ebből még baj? Naná, ez a fordulat is akkora közhely, hogy leesünk a székről.) Persze úgy is értelmezhetjük, hogy ez mind nem közhely, hanem műfaji elemek sora. Határozott a képvilág, még ha az intro közben a fejünket is fogjuk, kínosnak érezvén az arcunkba tolt trivialitást. (Fekete-króm­ezüst, csillogó fegyverek, gyémántok, pirulák, nők – gyengébbek kedvéért, miből is fakad itt az erő és a hatalom.) Van azonban némi humor, sokszor a legváratlanabb helyeken, s nagyobb baj sincs a színészekkel, egyenletesen hozzák a figurákat, élve, holtan, felöltözve és meztelenül egyaránt. A legnagyobb gond, hogy nehéz pozitív szereplőnek tekinteni a főhősnek kikiáltott legügyesebb dílert, és a részenkénti 50 perc sokkal több, mint amennyit egy zenei kliptől kapni szeretnénk.