Ha a magyar nacionalistáknak legalább halvány fogalmuk lenne a dolgok aktuális állásáról, már rég a zászlajukra hímezték volna Louis C. K. korpulens alakját. A nyugati tömegkultúrában Lena Dunham, a kövér zsidó sorozatkészítő-színész-író mellett ugyanis jelenleg a Székelynek született kövér ír-indián-magyar-zsidó humorista-sorozatkészítő-színész a legszemrevalóbb jelenség. Immár három évadot megért szériája, a Louie rafinált keveréke a realitynek, az amerikai stand-upnak és az önéletrajzi ihletésű drámai fikciónak, legfrissebb dobása viszont épp a szimplasága okán lefegyverző. Látszólag semmi trükk nincs benne: a gyökereihez mintegy visszatérő humorista kiáll egy tök üres színpad közepére, és arizonai közönségének egy órán át nyomja a dumát. Az erősen kopaszodó figura a filléres trikójában olyan, mintha az utcáról esett volna be, és ügyesen elhiteti, hogy az összes fordulat most jut az eszébe. Pofonegyszerűnek tűnik, de elég csak a magyar stand-up erőlködőire gondolnunk, hogy érzékelni tudjuk C. K. kegyetlen profizmusát - már persze azokban a másodpercekben, amikor a fulladásveszélyt észlelve elcsitítjuk kicsit magunkban a röhögést. Az Oh My God igazi tour de force: viccesen indul, aztán tízpercenként megbízhatóan magasabb sebességre vált. A komédiás győz, mert nem ismer sem istent, sem embert, de a monitoron át is érezni lehet bálnaszívének áradó melegét. Kimond mindent, amit szégyenkezve elhallgatni szokás, s ezzel éppen azt adja nézőinek, aminél több egy művésztől aligha várható: a szabadság semmihez sem fogható, fájdalmasan édes, kábító mámorát.
- greff -
*****
