Mindenki gyanús - Három angol bűnügyi sorozat

  • Greff András
  • 2013. december 21.

Tévétorrent

Nagy-Britannia bekebelezte Skandináviát, hogy csúnyán kibabrálhasson az angol gyermekekkel - de nyugalom: ezekben a sorozatokban a felnőtteket is megbízhatóan üldözi a sors.

The Guilty A gyerekeket meggyilkolják, a szülők szenvednek, a szomszéd egy perverz, és a rokonságban sem szabad sohasem megbízni. A kertekben hullák, a szekrényekben csontvázak lapulnak. Angliában járunk, ahol vaksötétek az árnyak, a köd pedig sűrű, mint az alvadt vér.

false

Vagy inkább Norvégiában lennénk? Koppenhágában, netán Malmőben vagy Reykjavíkban? Az avas kisközösségi viszonyokra koncentráló, végletesen fekete bűnügyi drámákat az angolok manapság nyilvánvalóan a skandináv krimi világszerte hódolattal forgatott kottájából vezénylik, és igazuk is van, végtére ezt aztán mindenki szereti. A bajokért inkább a mennyiség felelős. 2013 már kora tavasszal a lehangoló társadalomrajzzal kísért angol nyomozós sorozatok éve volt, mostanra pedig már elég csüggesztő, hogy mindig teljesen ugyanaz bennük a táncrend.

A The Guilty persze eleve másolatnak készült, hogy amíg a tavasszal váratlanul sikeresnek bizonyult Broadchurch második évadja elkészül, az ITV csatorna adhasson valami majdnem olyat a tábornak. És tényleg minden ugyanaz benne, csak a színek lettek felettébb fakók. A tempó kényelmetlenül sietős (a Broadchurch 8 epizódban mesélt, itt beérik hárommal), a bűnüggyel párhuzamos, érdekesnek induló családi dráma (a nyomozónő fiáról bebizonyosodni látszik, hogy autista) lebeg a levegőben, a gyerekgyilkosság rejtélyének feloldása fennakad a hétköznapi logika hálóján. Mindezzel együtt a megrögzött sorozatfogyasztóknak sajnos a Guiltyt is látniuk kell, mert az eddig főleg sitcomokban jeleskedő Tamsin Greig tökéletes a szokásosan nyúzott, diszkréten kiégett, de biztos kezű nyomozónő hálás és még mindig nem unalmas szerepében.

 

 

 

What Remains A BBC négyrészes sorozata itt-ott üdvözlendően módosítja (egy korábbi krimidivat szabályai szerint) a fentebb vázoltakat: az áldozat fiatal felnőtt nő, a lakóházi közeg a lehető legzártabb, a nyomozó pedig deresedő férfi, aki ezúttal minden értelemben a társtalanság szimbólumaként közlekedik a Coulthard Streeten. A What Remains az elhunyt egykor korpulens alakján keresztül a hétköznapi megaláztatásokról, a nyugdíjba küldött özvegy "vadász" vezetésével a vállakra nehezedő magányról akar és tud is érvényeset mondani, ami pedig a lakótársakat illeti, tőlük a szokásosat: kisebb-nagyobb mocsokságok, árulás, elnyomás és szociopátia szúrós szagú keverékét kapjuk. Mindegyik szinten jó ütemben érkeznek a visszafogott nagyjelenetek, amelyek szinte észrevétlenül fokozzák a cselekmény csörgedezését egészen a végkifejletig, ami ezúttal problémátlanul elfogadható, és a leleplezésig gyakorlatilag kitalálhatatlan.

false

A miniszériából két színész magasodik elő: a margóra küldött nyomozót adó David Threlfall (jeles színpadi színész, valamint az idén a tizenegyedik évadján túljutó Shameless főalakja) rezervált és ravasz, azonban rá kell csak nézni, máris nyilvánvaló, hogy rendszeres megveretésre született, ugyanakkor sohasem adja majd fel - vagyis voltaképp egy Angliába és a nyugdíjasok univerzumába száműzött Philip Marlowe tevékenykedését van szerencsénk megfigyelni. A Lutherben még édesnek és törékenynek megismert Indira Varma pedig oly veszedelmes kígyóként siklik keresztül a részeken, hogy komplett horrorfilmet lehetne alapozni rá. Markáns karakterből ugyanakkor rajtuk kívül sincs hiány: ez a társaság minden bizonnyal egy hosszabb szériát is melegen tartott volna.

 

 

 

The Escape Artist David Tennant feszesen van húrozva, mint egy versenyzongora. A Doctor Who előző körének címalakját vagy a Broadchurch szívrohamig frusztrált nyomozóját adó skót színész nem ért még el a mágneses vonzerő Benedict Cumberbatch nevével körbetapétázott legfelső szintjére, de így, negyven fölött a gyűröttebb szerepeiben már igen közel mozog a célhoz.

false

A The Escape Artistban egy Will Burton nevű, fokozhatatlanul sikeres védőügyvédet játszik, aki sikeresen megment a börtöntől egy pszichopata démont, aki aztán megtámadja a családját, hogy a következő bírósági körben már Burton legfőbb szakmai riválisa küzdhessen a "nem bűnös" kitételért. Finoman szólva sem életszagú felállás, de a Hollywoodból hozott keretek közül perfekt thriller burjánzik elő, ami nem a monitorrepesztő alakításokról szól ugyan, de azért, mondani se kelljen, az utolsó mellékszereplőig minden színész mesésen hozza, amit a haza tőlük megkövetel (az örök második ügyvédet játszó Sophie Okonedót azért érdemes kiemelni, mert újfent sokdimenziós, titokzatos, és képes ugyanúgy időzített bombaként ketyegni a három epizódban, mint tette volt tavasszal a Maydayben). A játék itt inkább arról szól, hogy a mindig hibátlan tempóban kijátszott fordulatok hol tökéletesen kiszámíthatóak, hol viszont üdítően váratlanok, ami nemcsak az élvezeti értéket növeli, hanem a nézői aktivitást is. A végeredmény egy kissé felszínes, de nagyon szórakoztató menet, ami tökéletesen egyesíti magában a tárgyalótermi drámák, a sorozatgyilkosokat mozgató thrillerek és a Sherlock Holmes-kalandok jól ismert erényeit.

Figyelmébe ajánljuk

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.