Mindenki gyanús - Három angol bűnügyi sorozat

  • Greff András
  • 2013. december 21.

Tévétorrent

Nagy-Britannia bekebelezte Skandináviát, hogy csúnyán kibabrálhasson az angol gyermekekkel - de nyugalom: ezekben a sorozatokban a felnőtteket is megbízhatóan üldözi a sors.

The Guilty A gyerekeket meggyilkolják, a szülők szenvednek, a szomszéd egy perverz, és a rokonságban sem szabad sohasem megbízni. A kertekben hullák, a szekrényekben csontvázak lapulnak. Angliában járunk, ahol vaksötétek az árnyak, a köd pedig sűrű, mint az alvadt vér.

false

Vagy inkább Norvégiában lennénk? Koppenhágában, netán Malmőben vagy Reykjavíkban? Az avas kisközösségi viszonyokra koncentráló, végletesen fekete bűnügyi drámákat az angolok manapság nyilvánvalóan a skandináv krimi világszerte hódolattal forgatott kottájából vezénylik, és igazuk is van, végtére ezt aztán mindenki szereti. A bajokért inkább a mennyiség felelős. 2013 már kora tavasszal a lehangoló társadalomrajzzal kísért angol nyomozós sorozatok éve volt, mostanra pedig már elég csüggesztő, hogy mindig teljesen ugyanaz bennük a táncrend.

A The Guilty persze eleve másolatnak készült, hogy amíg a tavasszal váratlanul sikeresnek bizonyult Broadchurch második évadja elkészül, az ITV csatorna adhasson valami majdnem olyat a tábornak. És tényleg minden ugyanaz benne, csak a színek lettek felettébb fakók. A tempó kényelmetlenül sietős (a Broadchurch 8 epizódban mesélt, itt beérik hárommal), a bűnüggyel párhuzamos, érdekesnek induló családi dráma (a nyomozónő fiáról bebizonyosodni látszik, hogy autista) lebeg a levegőben, a gyerekgyilkosság rejtélyének feloldása fennakad a hétköznapi logika hálóján. Mindezzel együtt a megrögzött sorozatfogyasztóknak sajnos a Guiltyt is látniuk kell, mert az eddig főleg sitcomokban jeleskedő Tamsin Greig tökéletes a szokásosan nyúzott, diszkréten kiégett, de biztos kezű nyomozónő hálás és még mindig nem unalmas szerepében.

 

 

 

What Remains A BBC négyrészes sorozata itt-ott üdvözlendően módosítja (egy korábbi krimidivat szabályai szerint) a fentebb vázoltakat: az áldozat fiatal felnőtt nő, a lakóházi közeg a lehető legzártabb, a nyomozó pedig deresedő férfi, aki ezúttal minden értelemben a társtalanság szimbólumaként közlekedik a Coulthard Streeten. A What Remains az elhunyt egykor korpulens alakján keresztül a hétköznapi megaláztatásokról, a nyugdíjba küldött özvegy "vadász" vezetésével a vállakra nehezedő magányról akar és tud is érvényeset mondani, ami pedig a lakótársakat illeti, tőlük a szokásosat: kisebb-nagyobb mocsokságok, árulás, elnyomás és szociopátia szúrós szagú keverékét kapjuk. Mindegyik szinten jó ütemben érkeznek a visszafogott nagyjelenetek, amelyek szinte észrevétlenül fokozzák a cselekmény csörgedezését egészen a végkifejletig, ami ezúttal problémátlanul elfogadható, és a leleplezésig gyakorlatilag kitalálhatatlan.

false

A miniszériából két színész magasodik elő: a margóra küldött nyomozót adó David Threlfall (jeles színpadi színész, valamint az idén a tizenegyedik évadján túljutó Shameless főalakja) rezervált és ravasz, azonban rá kell csak nézni, máris nyilvánvaló, hogy rendszeres megveretésre született, ugyanakkor sohasem adja majd fel - vagyis voltaképp egy Angliába és a nyugdíjasok univerzumába száműzött Philip Marlowe tevékenykedését van szerencsénk megfigyelni. A Lutherben még édesnek és törékenynek megismert Indira Varma pedig oly veszedelmes kígyóként siklik keresztül a részeken, hogy komplett horrorfilmet lehetne alapozni rá. Markáns karakterből ugyanakkor rajtuk kívül sincs hiány: ez a társaság minden bizonnyal egy hosszabb szériát is melegen tartott volna.

 

 

 

The Escape Artist David Tennant feszesen van húrozva, mint egy versenyzongora. A Doctor Who előző körének címalakját vagy a Broadchurch szívrohamig frusztrált nyomozóját adó skót színész nem ért még el a mágneses vonzerő Benedict Cumberbatch nevével körbetapétázott legfelső szintjére, de így, negyven fölött a gyűröttebb szerepeiben már igen közel mozog a célhoz.

false

A The Escape Artistban egy Will Burton nevű, fokozhatatlanul sikeres védőügyvédet játszik, aki sikeresen megment a börtöntől egy pszichopata démont, aki aztán megtámadja a családját, hogy a következő bírósági körben már Burton legfőbb szakmai riválisa küzdhessen a "nem bűnös" kitételért. Finoman szólva sem életszagú felállás, de a Hollywoodból hozott keretek közül perfekt thriller burjánzik elő, ami nem a monitorrepesztő alakításokról szól ugyan, de azért, mondani se kelljen, az utolsó mellékszereplőig minden színész mesésen hozza, amit a haza tőlük megkövetel (az örök második ügyvédet játszó Sophie Okonedót azért érdemes kiemelni, mert újfent sokdimenziós, titokzatos, és képes ugyanúgy időzített bombaként ketyegni a három epizódban, mint tette volt tavasszal a Maydayben). A játék itt inkább arról szól, hogy a mindig hibátlan tempóban kijátszott fordulatok hol tökéletesen kiszámíthatóak, hol viszont üdítően váratlanok, ami nemcsak az élvezeti értéket növeli, hanem a nézői aktivitást is. A végeredmény egy kissé felszínes, de nagyon szórakoztató menet, ami tökéletesen egyesíti magában a tárgyalótermi drámák, a sorozatgyilkosokat mozgató thrillerek és a Sherlock Holmes-kalandok jól ismert erényeit.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.