Robin Williams minden élet- és filmhelyzetben stand-upos marad. Szájmenéses, excentrikus szent idióta, aki gyorstüzelő egysorosaival és rajzfilmhangon előadott utánzásaival röhögteti környezetét - esetünkben egy reklámügynökség személyzetét.
A hivatalból szerződtetett, hibbant irodisták - egyik sármdús nőcsábász, másik apa- és csajhiányos balfék -, és egy munkamániás, prűd Williams-lány verseng Robin kegyeiért.
A klíma eleinte túl légkondicionált ahhoz, hogy a kókadt Williams-improvizációk odacsípjenek - hiányzik a wow- meg az egyéniség-faktor. Humort a felütés csak nyomokban tartalmaz, a show majdnem fél évadot is elbliccel, mire rátalál a helyes útra. Például cameózni sem American Idol-nyertes kisszöszit, hanem Fred Melamedet hívja, és flúgosnak szánt reklámötletek helyett a figurákból sajtolja az élceket. Néha még arra a csodára is képes, hogy a fogpasztavigyorú sármőr (me)nőzéseiből vagy egy kicsavart, balga titkárnő-sztereotípia versfaragásából sodorjon poént.
A tét persze minden epizódban az, hogy az elrozsdált gegérzékét leporoló Williams imprózuhatagából mit sikerül éppen összevágni. A nívó hullámzik, de a jellemfejlesztő konfliktusokkal (időskori szexszel, munkamániával, féltékenységgel) támogatott vígjátéki vonal egyre frappánsabban használja az amerikai kulturális és filmes utalásokkal tűzdelt stand-up humort, és a végén még Ernest Borgnine-t is megforgatja a sírjában. Végeredményben olyan ez, mint a komikus tükör előtti főpróbája: már benne van a jó show ígérete, de még lehúzza a rögtönzött poénkezdemények selejtje.
