Úgy kezdődnek a részek, ahogyan semelyik kriminek sem lenne szabad: megmutatják, ki a gyilkos. Kimerevítik a képet, jön a zene, és teljes valójában áll előttünk a tettes, ő fogja megölni, lehet tudni. Aztán már meg is ölte, mert ez az ötlet, hogy nem tudjuk, miért tette. Felrúgják a legfontosabb szabályt, nem a gyilkost keressük, hanem az okot. Azt nézzük, ahogyan a nyomozók próbálják összerakni a szálakat. Meg van ez csinálva, még ha ilyen semmitmondó címet találtak is ki.
Van egy kis tanító jellege az egésznek, a végén jön a konklúzió, a detektívek úgyis megfogják a rosszcsontot, de a készítők túllendülnek ezen, és képesek csavaros ügyeket gyártani. S bármennyire különleges is a felépítés, a Motive-ban is ott vannak a sorsok, az átvert vámőr, a tolvaj fiú esete. Közben meg egyre csak pörögnek az epizódok, ugrálunk az időben, látjuk a tettes és az áldozat kapcsolatát, amíg a jelenben halad a nyomozás.
Mindössze annyit csinál a sorozat, hogy más, mint a társai, nem pusztán abból áll, hogy negyven perc alatt meglesz a gyilkos, mindegy is, kicsoda, miért tette, a lényeg, hogy megvan, jöhet a stáblista. Mialatt mégiscsak krimi, a visszafogottabb fajtából, ahol nem arra mennek rá, hogy ki tud nagyobbat lőni, helyette van téves nyom, kikérdeznek irreleváns személyeket, a végére azonban ott a bűnös bilincsben.
Mégis úgy tűnik, a bevett formulákat nem sikerül elfelejteni, viccelődnek és belemásznak a detektívek magánéletébe, de legalább érzékkel teszik, olyan finoman, hogy még elviselhető legyen, egészen meglepő, milyen flottul csinálják Vancouverben. A végén még Kanada fog győzni.
