A britek szinte alattomosan gyártják a jobbnál jobb bűnügyi sorozatokat (hogy csak néhányat említsünk: Happy Valley, Broadchurch, vagy épp a beljebb magasztalt Fortitude). S vernek is mindenkit a hazai pályáján: az amerikaiakat a rafinált cselekményvezetésben és hatásos fordulatokban, a skandinávokat az alapos jellemrajzban és sűrű atmoszférában.
Chris Lunt minisorozata ráadásul képes arra a ritka bravúrra, hogy ugyanolyan hangsúlyt fektessen történetre és figurákra. Maga az alaphelyzet rendkívül egyszerű: egy nyomozót ártatlanul vádolnak meg felesége és kisfia meggyilkolásával, ezért menekülni kényszerül saját kollégái/barátai elől. Kettős cselekményszálat követünk, melynek során a megvádolt Marcus Farrow a valódi gyilkost keresi, miközben kollégái rá vadásznak. Mindkét nyomozás egymásba fonódó, többszörös csavarokat tartogat, állandóan arra kényszerítve a nézőt, hogy újrarendezze a kapott információkat. Emellett a szereplők jellemrajza és háttértörténete mögött is rengeteg írói munka van, ami nem csupán a szereplők hitelességét szolgálja, hanem a motivációkat és a fordulatokat is magyarázza. Ahhoz, hogy ez működjön, nagyon biztos színészekre van szükség: John Simm a hétköznapiságukban is komplex, talajvesztett, felszín alatt parázsló férfihősök specialistája, korunk nagy színésze, Rosie Cavaliero kellemetlen, mániákus üldözőből szinte észrevétlenül válik nemes és méltó ellenféllé, Anastasia Hille pedig az utolsó pillanatig hihetően képes változtatni pozícióját a történetben.
A Prey végig feszes, jó ritmusú, mégis szívszorító krimi három részben.
