„Az internet Isten ajándéka a pszichopatáknak” – mondja a sorozat arctalanul narráló sorozatgyilkosa, erre az okosságra és persze klisékre építették ezt a kiberkrimit.
Hősnőnk, miután elrabolták szegény húgát, hackernek áll, magánnyomozásba kezd, hogy megtalálja a gyilkost, aki a neten garázdálkodva keresi a lányokat… Mindebbe akkor kapcsolódunk be, amikor a gyilkos megleli mondott hősnőnket, áldozatává szemeli ki, és hullani kezdenek a mellékszereplők. Laza és egyirányú történet, abszolút elhanyagolható színészi játékkal. Egyedül a gyilkos ad egy kis pluszt, mármint az, hogy pár elsuttogott mondat erejéig igyekszik kommentálni a részeket, és néha áthajlunk az ő nézőpontjába. (Ami a vágástechnikát illetően leginkább a Fűrész nézőpontja.) Jól adagolt viszont a fellépők gyanúba keverése, sőt igazából az alapkoncepcióban is van valami, ami a megvalósítás középszerűségén átsegít. A probléma itt ugyanis legkevésbé sem a zavaróan babaarcú hackerlány bosszúja és lelkivilága, hanem a digitális világ paranoiája. Persze nem túlbonyolított és filozofálgató, hanem egyszerűen érthető kukkoló sorozatgyilkos-szinten, de azért értjük: a profilokba transzportált virtuális életünk, a mindenféle flörtölő és párkereső site-ok, a minden lépésünket jegyző applikációk és csöndben megbúvó webkameráink mögött van-e, lehet-e valaki, aki figyel. Akinek szorult már el a torka az okostelefonja minden netes adatunkat magától összeszinkronizáló akcióin, az talán megragad a tízrészes évad mellett. A sorozat feldob egy labdát, amivel ugyan nem kezd semmit, de mi attól még eljátszhatunk vele.
