Létezik az amerikai filmes mítoszvilágban egy hely, ahol a lehetőségek határa messzebb fekszik, mint a Naprendszer széle, ám mégis olyan kevés elemre épül, hogy jobban kiismerhető, mint saját szülővárosunk. Az alapító atyát itt Stephen Kingnek hívják, a főpapot Steven Spielbergnek. A 80-as évek locsológépes kertvárosainak mozis univerzumában az apró BMX-ekkel tekerő srácok űrlényeket látnak, a lányok a gondolat erejével szörnyeket koncolnak fel, a tér és az idő meggörbíthető, a mágia mindennapos. A Netflix nyolcrészes sorozata ezt a világot teremti újjá a maradéktalan teljesség képtelen igényével: mindent magába olvaszt, amit 1980–87 között Hollywood ezen a vonalon a világra vajúdott. Az Állj mellém! protokamaszai az E.T.-ből vett biciklikre ültetik fel a Tűzgyújtó veszélyes képességekkel áldott-vert gyereklányát, majd rágördülnek egy útra, amely a Rémálom az Elm utcában kifordított valósága felé vezet A bolygó neve: Halál nyálkás rémei között, miközben John Carpenter ködös szintentizátorai gomolyognak sejtelmesen a háttérben. Ez a betűtípusoktól a gyerekszereplőkig tökéletes imitáció biztosan nem fordítja meg a tévésorozatok aktuális menetelését az alkonyévek felé, ám ettől még ember legyen a talpán, aki a célközönségből ellen bír állni neki. Tegyük fel hát a kérdést, hogy hiányzik-e nekünk a hangulat, amelyben 7 évesen nyakig merültünk a Kincsvadászok bámulása közben! Aki igennel válaszol, azt a Stranger Things, mint a repülő DeLorean, pontosan oda vezeti, ahová legszebb álmaiban azóta is vissza-visszajár.
Magyar felirat: Szigony és tsai
