Félidőben – lemaradó fiúk, kifogástalan lányok

  • Pásztory Dóra
  • 2013. augusztus 1.

Ússzon velünk

Túl vagyunk az úszóversenyek felén Barcelonában: egy arany, egy ötödik és egy hatodik hely a mérlegünk, emellett három országos csúcs született. Ami érdekes, hogy ezeket az eredményeket mind a női úszóink szállították. A fiúk a hét második felében még javíthatnak az arányon.

Cseh Laci legjobb idővel jutott döntőbe 200 vegyesen, és végre megkezdi szereplését Gyurta Dani is, úgyhogy biztosan javul a mérleg a hét második felében. Mégis meglepő volt ez a következtetés az eddigi eredményeket összesítve. Ez persze adódhat a program összetételéből is, hiszen öt olyan férfi úszónk is van, aki még vár a saját számaira: Gyurta Dani, Bernek Péter és Balog Gábor is csütörtökön mutatkozik be Barcelonában, míg Gyurta Gergely és Verrasztó Dávid csak a hétvégén lesznek érdekeltek.

Cseh László a vízben

Cseh László a vízben

Fotó: MTI

A lányok viszont már mind rajthoz álltak, és szereplésük eddig kifogástalan. Kapás Bogi és Jakabos Zsuzsa is kettőből kétszer döntőbe jutott, Hosszú Katinka világbajnoki címén túl országos csúcsot úszott 100 háton, egyéni csúcsát döntötte meg 200 gyorson, és a harmadik legjobb idővel várja a 200 pillangó döntőjét. Verrasztó Evelynt csak első nap láthattuk 100 pillangón, de javított egyéni legjobbján, és az elődöntőig jutott.

Ezzel szemben ott van Cseh Laci, akibe nem lehet belekötni, viszont Pulai Bence, Takács Krisztián, Biczó Bence és Kis Gergő is elmaradt idei legjobb idejétől azokban a számokban, amelyekben rajthoz álltak. Reméljük, Krisztián javít 50 gyorson, az talán jobban fekszik neki, mint a száz, Gergőnek is van még egy dobása 1500 gyorson, de azt hiszem, csoda kellene ahhoz, hogy feltámadjon. Pulai Bence is rajta van a 100 pillangó rajtlistáján, Biczó azonban eleve csak a 200-ért utazott ki.

Nincs külön női és férficsapat, ráadásul a válogatott összetétele is rendkívül sokszínű, nem lehet mondani, hogy valamely klub versenyzői dominálnának, úgyhogy nem itt kell keresni az összefüggést. Egyelőre azon túl, hogy erre most felfigyeltem, nem jövök rá, miért alakulhatott ki ez a tendencia.

Most abban reménykedhetünk, hogy nekünk is lesz egy olyan napunk, mint amilyen a szerdai volt a dél-afrikaiaknak: két arannyal és egy bronzéremmel tértek haza az uszodából. Chad le Clos olimpiai bajnoki címe után világbajnok lett, míg Cameron van den Burgh egyetlen századdal, de vetélytársai előtt ért célba 50 mellen. Ez volt a dél-afrikai úszósport legsikeresebb szereplése eddig a vb-k történelmében.

Az a szép ebben, hogy nem arról van szó, hogy saját hazájukat képviselve, de az Egyesült Államokban vagy valamely fejlettebb nyugati országban készülve érik el ezeket a sikereket, hanem otthon, a dél-afrikai uszodákban, azzal az infrastruktúrával, ami rendelkezésükre áll. Nem rosszak a körülmények, a magyar válogatott is rendszeresen edzőtáborozik ott, de azért nincsenek olyan technikai eszközök, amelyekkel mondjuk a holland csapat vagy Lochte-ék készülnek. Vannak viszont kiváló szakemberek és rendkívül alázatos, szorgalmas sportolók. Megnyugtató látni, hogy ezekkel a tulajdonságokkal még lehet ellensúlyozni a technikai vívmányokat.

Még egy rácsodálkozásom volt a félidei összegzésnél: eddig fel sem tűnt, hogy az olimpián mennyi fiatal robbant be világbajnoki múlt nélkül. A litván Meilutyte vagy az előbb említett Chad le Clos is most áll először világbajnoki dobogón, de az előző bejegyzésemben megörökített Katie Ledecky is már olimpiai bajnokként vette át élete első világbajnoki aranyát. Négy nap után a két legeredményesebb versenyző Missy Franklin (három aranyéremmel) és Sun Yang (két győzelemmel). Ők mind a ketten 2011-ben tűntek fel a színen, úgyhogy kijelenthető: nagy generációváltás van most az úszósportban.

A fenti sorokkal próbáltam elterelni a figyelmemet a női vízilabda elődöntőjéről, de sajnos közben véget ért. Továbbra sem szeretnék „szakérteni” – egyszerűen csak rendkívül sajnálom a lányokat. Biztos, hogy sok a csalódott szurkoló, de náluk rosszabbul senki sem érezheti magát. Ők tudják a legjobban, mennyire közel volt, mennyire sokat dolgoztak ezért, és mennyire ott lett volna a helyük a döntőben.

Szerencsére sosem voltam ilyen helyzetben, de egy ilyen kudarc után szörnyű lehet olvasni a sok okoskodást, vádaskodást és a bélyeget, amit rájuk akasztanak – „a csapat, amelyik nem képes döntőbe jutni”. Az ember legszívesebben kifutna a világból, visszatekerné az időt, újrajátszaná az összes helyzetet, és ha egyetlen kívánsága lenne, akkor azt kívánná, hogy hadd kezdje újra. Még én is ezt érzem szurkolóként, bennük ez most ezerszeresen intenzív lehet. Azt kívánom, hogy csak azért is győztes meccsel térjenek haza Barcelonából, és egy bronzéremmel csökkentsék a fejükben kavargó milliónyi kérdőjel számát. És dühüket adják ki a szurkolásban. Van még bőven kiért és miért.

Neked ajánljuk