Sokszor tűnt esetlegesnek, kapkodónak a kormányzati szakpolitika – ám a csapásirány jól kivehető. Az Orbán-kormány akár a saját választási ígéreteivel is szembemenve, brutális célratöréssel alapozta meg legfontosabb társadalmi szövetségeseinek és támogatóinak anyagi jólétét. Sorozatunk első része a kulturális területszerzés négy évét vizsgálja.
A nemzeti lélek mérnökei
A Fidesz-Magyarország megteremtése a kultúra világában járt a leglátványosabb konfliktusokkal. A művészeti élet úgy vált korábban soha nem látott mértékben politikai csatatérré, hogy a kormány nem rendelkezett átfogó kultúrpolitikai programmal, és jobbára következetes ágazati elképzelésekkel sem. Az elmúlt négy év a szimbolikus politika, a forráskivonás, az elitváltás és a központosítás jegyében telt.
Egyedül a filmművészetben láthattunk alapvető strukturális átalakítást. A Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) megszűnt, minden költségvetési forrása, vagyona és feladatainak egy része a Nemzeti Filmalaphoz került. A szakmai önkormányzatiságra épülő, számos sikert is felmutató MMKA működési anomáliákkal küzdött és átláthatatlanul gazdálkodott, de a kormány nem a hibák kijavítását választotta, hanem a lejárató kampánnyal felvezetett teljes felszámolást. Andy Vajna kormánybiztosként monopolhelyzetbe került a játékfilmgyártásban. Az új rendszer ellen a szakma jelentős része és befolyásos külföldi filmesek is tiltakoztak. A magyar filmgyártás Vajna fogadkozása ellenére leállt, a hosszú kihagyás után 2013 második felében mutattak be három filmalapos alkotást, idén pedig már tucatnyi premier és tucatnyi forgatás vár ránk – és azokra a filmkészítőkre, akik hajlandók elviselni, hogy a Filmalap beleszól a munkájukba. Miniszteri különtámogatással elkészült az Elment az öszöd című játékfilm Gyurcsány Ferenc börtönéveiről. Sok pénzből alig és furcsán működik a Szőcs Géza által kreált Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet.
| ||
A színház szólt a legnagyobbat. A függetlenek finanszírozási garanciájának eltörlése, támogatásaik csökkentése, illetve zárolása még csak a színházat jól ismerők körében keltett felháborodást és aggodalmat, Dörner György kinevezése azonban már nemzetközi szenzáció volt: Európában ritkán osztogatnak közintézményeket neonyilas kiáltványokért cserébe, még ha ezt most történetesen pályázatnak nevezte is annak szellemi atyja, Csurka István. Alföldi Róbert Nemzeti Színháza még előnyt is tudott kovácsolni a méltatlan körülmények között lezajlott igazgatóváltásból és szélsőjobboldali hecckampányból, Vidnyánszky Attila viszont nemcsak a ronda Duna-parti épületet foglalta el, hanem szinte az egész magyar színházi életet a Színházművészeti Bizottságtól a kaposvári színházi tanszékig, a Magyar Teátrumi Társaság vezetőjeként pedig a vidéki színházak igazgatóinak többségét is igazgatja. A kőszínházak az újonnan kreált nemzeti és kiemelt kategóriák biztonságában, a hatalomnak kiszolgáltatva élnek. A politikai színház a politikai fenyegetés ellenére, részben abból táplálkozva, virágkorát éli. Az Újszínház, az új Nemzeti Színház és a Nemcsák Károly vezette József Attila Színház lecsökkent nézőszámmal üzemel. A Trafót megrágta és kiköpte a főváros, így új igazgatóval folytathatja az eddigi munkát, kisebb költségvetéssel.
A könnyűzenét és a vidéki klubéletet támogató PANKKK-ot megszüntették. Szintén a zenészeket érinti leginkább, hogy az üres adathordozók utáni díj egészét, illetve a korábban a művészek által igazgatott közösjog-kezelőknél landoló jogdíjak hét százalékát a Nemzeti Kulturális Alaphoz rendelték. Ez volt talán az egyetlen kormányzati döntés, amely ellen a mindig lojális kurzusművészek is nagy tömegben tiltakoznak. A Gödörből Akvárium lett.
A kormányzat munkájára minden területen jellemző volt a szakmai konzultáció meg- és elvetése. Az előadó-művészeti törvény önkényes átalakítása a komolyzenét is érintette, a színházakhoz hasonlóan nemzeti és kiemelt zenekarok keletkeztek, átláthatatlan szempontok alapján. Jellemző megoldás, hogy 2012 márciusában a csökkenő támogatások miatt megszorult három nagy, nemzetközi hírű zenekar hirtelen 1,3 milliárdot kapott, csak úgy, miniszteri döntésre. A BMC épületének megnyitása és a Zeneakadémia megújulása évtizedes, nagyszabású munka eredménye, de a jelenlegi kormány is látványosan melléjük állt. A Művészetek Palotája Káel Csaba vezetése alatt is megmaradt a minőségi zene otthonának.
Az elmúlt négy év irodalompolitikájának legfontosabb szereplője egy hatvan éve halott nyilas volt: Nyirő Józsefet állami pompával, szimbolikusan újratemették, bekerült a kerettantervbe, Wass Alberttel együtt. Szőcs Géza államtitkár, aki Nyirő hamvait furikázta Erdélyben, kétszer egymás után belenyúlt a József Attila-díjasok listájába. Az írószervezetek általában vegetálnak, a kormányközeli Írószövetség prosperál. Jókai Annának politikai kultusza lett és Kossuth-nagydíja. Több fontos folyóirat léte került veszélybe, de túlélték. Kerényi Imre állami könyvsorozatot indított.
A fideszes kultúrpolitika szimbolikus figurája a képzőművészetben is letette névjegyét. Az új alaptörvény illusztrálására készült festményeket már abban a Magyar Nemzeti Galériában állították ki, amely vitatható döntés után beolvadt a Szépművészeti Múzeumba. A Ludwig Múzeum némi pályázati előjáték után Fabényi Júlia irányítása alá került. A Műcsarnok járt a legrosszabbul, jelenleg mindenki arra vár, mihez kezd vele Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke.
Az MMA-alapító Makovecz Imre 2011-ben elhunyt, de szelleme tovább él. Az organikus építészeti iskola tarolt a pályázatokon és azokon kívül. Működése hosszan velünk maradó mementója lesz az ócsai lakópark látványos kudarca és a felcsúti stadion. Megállíthatatlanul araszol előre a 150 milliárdos múzeumi negyed előkészítése. A felavatások lázában égő ország pedig gyakorlatilag észre sem vette, hogy az építészetet mint olyat gyakorlatilag államosították: a 2014 és 2020 közötti állami beruházások tervdokumentációját csak állami tervezőirodák készíthetik el.
Még mindig Makovecz: a Magyar Művészeti Akadémiában minden benne van. A politikai hűség mint abszolút érték, a minőségre való látványos érzéketlenség, az erőből politizálás és a kortárs művészeti világgal szembeni totális értetlenség. Havi apanázzsal lekötelezett tagság, alaptörvényben rögzített pozíció, milliárdos költségvetés, rengeteg fölösleges és drága reprezentáció. Ilyen sem volt még.
A legfontosabb mecénás szervezet, a Nemzeti Kulturális Alap bővítette hatásköreit. A kollégiumokat erősen vitatható módon átszervezte, és a pártjához vagy hozzá közel álló tagokkal töltötte fel L. Simon László, aki kulturális államtitkári távozása után is az NKA alelnöke és valódi irányítója maradt. A szervezet elnöke hivatalosan a miniszter, ezzel korábbi függetlensége formálisan is megszűnt, ugyanakkor döntései néhány botrányt leszámítva egyelőre kiegyensúlyozottnak látszanak.
Az állami művészeti díjak szakmai előkészítő bizottságait megszüntették, a Kossuth- és Széchenyi-díjakról Orbán Viktor és egy kedvére való testület dönt. A műtárgyak tartózkodási helyéről a miniszter. A fotóművészet a miniszterelnök fényképészének közbenjárására megkapta a Capa Központot. A közmédia, amely eddig a kortárs művészet legfontosabb kapcsolata volt a társadalommal, ideológiai alapon szűri a tartalmakat, és lemondott a progresszív művészetről. Ha ez így marad, a közös referenciapontok eltűnésének és a közízlés ellaposodásának hegyomlásszerű pusztítását évtizedek múlva érzékeljük majd igazán. Addigra még azt is megszoknánk, hogy a kultúráért felelős államtitkárt Halász Jánosnak, a minisztert Balog Zoltánnak hívják.
Online sorozatunk a Magyar Narancs e heti számában megjelent átfogó cikk részleteit közli szombaton és vasárnap, a különleges helyzetre való tekintettel már a megjelenés után pár nappal. Az elmúlt négy évet áttekintő fejezetek szerzői: Ballai József, Horváth Marcella, Tamás Gábor, Teczár Szilárd és Urfi Péter. Mindjárt jön a köz- és felsőoktatás értékelése.
