A legutóbbi politikus-népszerűségi listán Hoffmann Rózsa tök utolsó lett, még Gyurcsány Ferenc és Matolcsy György is megelőzte. Ez a kivételes pozíció jelzi, hogy Hoffmann Rózsa embléma. A nádpálca és a körmös, az intézményesített hatalmi agresszió és az egyre nevetségesebb és fenyegetőbb toporzékolással követelt tekintély emblémája. Az utóbbi bő másfél év arca.
A frissen elfogadott köznevelési törvény a Fidesz-KDNP-hatalom működésének minden sajátosságát magán hordozza: ha tetszik, e hatalom rejtett lelke. A tekintélyelvűség, az integráció helyett lehetőség szerint a minél gyorsabb és véglegesebb leszakadás elősegítése mind fontos elemei, akárcsak az ostoba szómágia, amely úgy csinál, mintha attól, hogy a szegregációt kiscsoportos felzárkóztatásnak (ez végül kimaradt, hála Istennek), Híd-programnak, esetleg tehetséggondozásnak nevezzük, már ki is küszöböltük volna a problémát.
Orbán Viktor nem véletlenül állt ki személyesen kedvenc államtitkára mellett, aki úgy tudta végigvinni borzalmas köznevelési törvénytervezetét, hogy érdemben nem kellett foglalkoznia sem a pedagógus szakszervezetek, sem a szakma, sem az ellenzék, sem saját koalíciója komolyan vehető oktatáspolitikusainak kritikájával. Az oktatási bizottsági viták idején a „Főnéni” és Orbán felváltva vállalták magukra a kormánypárti bizottsági és frakciótagok köznevelését (a „nem köpünk a földre” illemszabály ez esetben azt jelentette, hogy azt csináljuk, amit a kormány mond). Hoffmann Rózsa Pósán László oktatási bizottsági alelnökkel szemben bevetett legfőbb érve pedig az volt, hogy ha alkalmatlan a javaslat, akkor nyilván alkalmatlan a kormány is, amely a köznevelési törvény koncepcióját elfogadta - nem más ez, mint tekintélyérv és fenyegetés. A tervezet elfogadtatásának rögös útja méltó volt a koncepció szelleméhez. Alattvalók fogadták el alattvalók számára, további alattvalók előállításának céljából.
A törvény szerint mindenről mindent a legjobban a központban tudnak, ezért minden iskolai innovációt el kell fojtani, semmit nem lehet sem a pedagógusokra, sem a szülőkre, sem az eddigi önkormányzati fenntartókra bízni. Ez maga a törvény kiindulási pontja. Központilag előírnak mindent a Nemzeti Alaptantervben és az egyes iskolatípusokra szabott kerettantervekben, beleértve a konkrét tananyagot is, amelytől csupán tíz százalék eltérést engedélyeznek az egyéni kreativitás, a „liberáliskodás”, a feltűnési viszketegség kitombolására.
A tanárok annyira gyanúsak, hogy nemcsak azt kell megmondani, mit csináljanak az órán, hanem az is fontos, hogy órán kívül is mindig szem előtt legyenek. A törvény szerint 32 órát kell az iskolában tölteniük. Ez egyrészt arra jó, hogy túlórapénz nélkül dolgoztathassák őket, másrészt, mivel 26 óránál többet nem taníthatnak, nem jó semmire, leszámítva azt, hogy így legalább addig sem csavarognak el, és nem is csinálnak semmi értelmeset. Amikor mindezt számon kérik az államtitkárságon, éppen úgy felelnek, ahogy bő másfél éve szokás: „Az értelmes munka sohasem teher, hanem hivatás, elköteleződés, életforma”. Értik: tájékoztatják az érintetteket, hogy ők legyenek hálásak az államtitkárságnak azért, hogy még több munkát végezhetnek többlet pénz nélkül, végül is csak módot adnak nekik arra, hogy gyakorolják szép hivatásukat. Igazán nem szép, hogy még csak meg sem köszönik ezt a gyengéd figyelmességet!
A gyerekek is 3 éves kortól kötelező óvodai kontroll alatt állnak, de persze van kivétel: az, akinek meg van engedve, hogy otthon maradhasson, miután illedelmesen elkéredzkedett. Az óvoda remek dolog, ha jól csinálják, továbbá számtalan módon lehetne motiválni a szülőket, hogy járassák oda gyerekeiket. A számtalan mód közül az oktatásirányítás azt választotta, amelyet egyedül ismer, és amelyben egyedül bízik: a kényszert. Megparancsolta az óvodát, és kész. Hoffmann Rózsa nevelési eszménye a megparancsolás, vadul és szenvedélyesen hisz az erőben, ezt érti tekintély alatt, semmi többet. Mint a főnöke – ezért szeretik egymást.
A problémamegoldás hasonló kifinomultságát jelzi a tankötelezettség korhatárának leszállítása is. A „problémás” gyerekeket, akik nem akarnak tanulni, kiengedjük a rendszerből, ezután pedig foglalkozunk szépen, nyugiban az újratermelődő nemzeti középosztállyal. Aki nem akar tanulni, azt mi aztán nem fogjuk rábeszélni! Cserébe azért, hogy minden szabadságukat elveszik, kihasználják a munkaerejüket, felajánlják szegény tanároknak, hogy a munkájukat - melynek lényege éppen az ilyen problémák kezelése volna -, nem kell elvégezniük. Azt gondolják, elég lesz nekik ennyi, meg némi hülyítés a nagyarányú béremelésről. Nem lesz elég, mint azt Hoffmann népszerűsége szépen mutatja.
Azokat a tanulókat pedig, akik kiesnek a rendszerből bármilyen használható tudás nélkül, várják a közmunkaprogramok (hatósági felügyelettel és minimálbér alatti fizetéssel), esetleg a hajléktalanok számára létesített börtönök. A KDNP-s oktatási rendszer velük kapcsolatos egyetlen dolga, hogy drilljével zökkenőmentessé tegye az átmenetet a nádpálcától a gumibotig.
Világos, hogy a tankötelezettség leszállítása, a szakiskolai képzés négyről három évre csökkentése – ezzel párhuzamosan a gimnáziumi kapacitáscsökkentés – intézménybezárásokkal, pedagógus-elbocsátással jár majd. (Ezt természetesen nem kötötték a tanárok orrára, Hoffmannék azt gondolták, a pedagógusok annyira ostobák, hogy maguktól nem veszik észre.) Amikor a csökkenést igazoló háttérszámítások napvilágra kerültek, szemrebbenés nélkül folytatták tovább a hazudozást, amely lényegében azonossá vált a kormányzati kommunikációval vagy az értékrend fundamentumául szolgáló nemzeti együttműködéssel. Eközben arról prédikálnak, hogy a köznevelés arra szolgál, hogy megtanuljuk elválasztani a helyeset a helytelentől, az igazságot a hazugságtól.
Az életpályamodell bevezetésének fedezete bizonytalan, a rendelkezések átültetése a gyakorlatba szakértők szerint várhatóan irtózatos káoszt eredményez. A központi hivatali apparátusnak várhatóan sem elég embere, sem elég információja nem lesz ahhoz, hogy átvegye a települési önkormányzatoktól a feladataikat. „Ne feledjük, két évtizede a központi oktatásirányítás semmilyen adminisztratív irányítási feladatot nem látott el, ezt a munkát körülbelül kétezer önkormányzat apparátusa végezte” – figyelmeztet ezzel kapcsolatban Radó Péter oktatáspolitikai szakértő.
Vagyis megalkottunk egy törvényt, amely szép szólamokban és erős ideológiai elköteleződésben bővelkedik, ám semmilyen valódi problémát nem észlel, és így nem is kezelheti őket. A meglévő problémákat (hogy a magyar közoktatás bebetonozza vagy még növeli is a kiinduló társadalmi különbségeket) pedig csak súlyosbítja. Cserébe csendet, rendet, fegyelmet ígér, miképp Michl József kereszténydemokrata honatya tett is egy óvatos kísérletet a verés bevezetésére, amikor azt hangsúlyozta, hogy az ő gyerekeinek verésére fel vannak hatalmazva a pedagógusok.
A köznevelési törvény a normaszegőket, deviánsokat gyorsan eltünteti, azaz épp az ígért nevelésre nem tesz kísérletet. (Arról nem is beszélve, hogy számtalan okból végrehajthatatlannak tűnik - de mivel nagyon akarják, ez aligha lehet akadály.) Voluntarizmus, az agresszivitáshoz társuló inkompetens szerencsétlenség, brutális részvétlenség, szakadatlan hazudozás és átverés, immár a sajátjainkkal szembeni is érvényesített hatalmi erőszak – ebben a törvényben aztán tényleg minden együtt van.
