Interjú

„A véleményezés a néző dolga”

Hermányi Mariann színésznő

Játszott A besúgó és a Hunyadi című tévésorozatokban, de főképp színpadon láthatjuk. A pályájáról, a szabad­úszó létről, gyerekekről, felnőttekről és a kiállásról beszélgettünk.

Magyar Narancs: 2020-ban végeztél a Kaposvári Egyetemen, Cserhalmi György osztá­lyá­ban. Miért választottad a szabadúszást ezután?

Hermányi Mariann: Amikor a Covid berobbanásakor végeztem, a szakdolgozatomat már a lockdown alatt, zárt ajtók mögött, a nappalimban írtam. A színházi és kulturális élet, ahogy az élet egyéb területei is, beszűkültek, megálltak, és nagyon lassan indultak újra.

A szabadúszást nem tudatosan választottam; inkább figyeltem az elém táruló lehetőségeket, és mivel a legjobb lehetőség a szabadúszás volt, azzal éltem az elmúlt négy évben.

MN: Ez azt jelenti, hogy nem volt olyan kőszínházi felkérés, amelyre igent mondhattál volna a diplomád után?

HM: Volt ilyen. Nekem is vannak határaim: volt olyan felkérés, hogy egy színházhoz csatlakozzak, de nemet kellett mondanom, mert úgy éreztem, meghasonultam volna abban a közegben.

MN: Tavaly a Centrál Színházhoz csatlakoztál társulati tagként. Mi volt az ajánlat, amely kimozdított a szabadúszásból?

HM: Szerettem volna nagyobb biztonságban tudni magam lelkileg, emberileg és szakmailag. Éppen egy fesztivál közepén sétálgattam, amikor felhívtak a Centrálból, Ágoston Katit kellett helyettesítenem két szerepben egy éven át. Egy év próbaidő után szerződtettek, és most már a második, hivatalos szerződéses évemnél tartunk.

MN: Másfél éve részt vettél Bagossy Júlia freeszfés diplomarendezésében, Az utolsó férfi című előadásban, amely nemcsak a nemi szerepeket, de a populizmus kérdéseit is boncolgatta. Hogyan hatott rád ez az előadás?

HM: Szeretem, amikor a körülöttem lévő dolgokról tudok beszélni, legyen szó társadalmi kérdésekről, magánéletről vagy életkori szakaszok megéléséről. Ebben az előadásban rengeteg dolgot be tudtam vinni a saját gondolataimból. Nagyon tetszett, hogy kísérleti színházban, műhelymunkában dolgozhattam, ahol a szöveg és az előadás együtt lélegzik, folyamatosan változik, és mi is részesei vagyunk a dramaturgiai munkának: jelen vagyunk a próbákon, hozzászólunk, ötleteket dobunk be. Több időnk van egy-egy jelenetet próbálni, mint egy kőszínházban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Mesterségvizsga

Egyesek szerint az olyan magasröptű dolgokhoz, mint az alkotás – legyen az dalszerzés, írás, vagy jelen esetben: színészet –, kell valami velünk született, romantikus adottság, amelyet jobb híján tehetségnek nevezünk.

Elmondom hát mindenkinek

  • - ts -

Podhradská Lea filmje magánközlemény. Valamikor régen elveszett a testvére. Huszonhét évvel az eltűnése után Podhradská Lea fogta a kameráját és felkerekedett, hogy majd ő megkeresi.

Nem oda, Verona!

  • - turcsányi -

Valahol a 19. század közepén, közelebbről 1854-ben járunk – évtizedekre tehát az államalapítástól –, Washington területén.

Nagyon fáj

  • Molnár T. Eszter

Amióta először eltáncolta egy kőkori vadász, ahogy a társát agyontaposta a sebzett mamut, a fájdalom a táncművészet egyik legfontosabb toposza.