Vélemény

Salamon János lenyűgöző magabiztossággal reagált a bírálatokra, amelyek a nyelvromlásról szóló vízióját érték (Pofátlan víziók, Magyar Narancs, 2007. november 8.). Bár talán jobb lenne szó nélkül hagyni Salamon újabb írását, nem tudom megállni, hogy ne válaszoljak. Ígérem, rövid leszek.

Múlt heti vezércikkünkben (Megy-e a gőzös?) úgy érveltünk, nincs abban semmi rendkívüli, ha vasutasok a szárnyvonalak bezárása ellen tiltakoznak. Ráadásul a konkrét esetben helyes volt, hogy a kormány meghátrált, a bénán eldöntött pályalikvidálást felfüggesztette, és azt ígérte, felülvizsgálja listáját. Bár már ekkor furcsának tűnt, hogy a biztosítási reform hipp-hopp bekerült a vasutasok követelései közé, megőriztük jóhiszeműségünket.

A én házam kinek a vára? Az ingatlanadóról Mostantól nemcsak a jövedelmünket, a fogyasztásunkat, a kamatunkat és ki tudja, még minket adóztatja az állam, hanem a lakásunkat is. Amennyiben az internetes lakossági fórumok híven reprezentálják az emberek véleményét, megállapítható: azt talán jogosnak is találják, hogy azokat a gazdagokat megsarcolják, akik (nyilván) nem törvényes eszközökkel szerezték luxusingatlanjaikat, azt viszont nem tudják mire vélni, hogy nekik maguknak is adót kell fizetniük. Tényleg szükség van erre az új bevételi forrásra? Vagy csak a Pénzügyminisztérium újabb sátáni ötletéről van szó?

Õszi versenyek 1. (foci) Aztán majd csak jön egy vacak hétköznap, egyáltalán nem valami verőfényes, sugárzó micsoda, hanem mondjuk egy homályos, nyirkos délelőtt (mondjuk egy Zete-Csaba fakó ideje), és akkor ahogy lehajolok, hogy megtapogassam a cipőm talpát, mert mintha álnokul átázott volna - pocsolya, sár és köd -, akkor anélkül, hogy ezt külön akarnám, megint érzem majd azt a gazdagságot, fényt és meleget, ami helyén most ez a piti sivatag van. (Esterházy Péter)

Orbán Viktor amerikai útján egyrészt Orbán Viktorral kommunikált az amerikai külügyi kormányzat, valamint egyes külpolitikai agytrösztök alsó- és középtájéka, másrészt Gyurcsány Ferenchez szólott kissé, még ha némán is.

Kedd reggel országos sztrájkra készültünk. Délután aztán úgy tűnt, mintha a megmozdulás derékhadát adó vasutasok kiszállófélben lennének, folyamatosan egyezkedtek a kormánnyal. Végül megállapodtak is, meg nem is, aminek következtében - az utolsó hírek szerint - szerdán a vasutasok is munkabeszüntetnek (-tettek) reggel hattól délig.

Orbán Viktor nemet mondott, és a Fidesz gyakorlatilag elrekesztette a Gyurcsány hét pontjában szereplő három kétharmados ügy közül annak a kettőnek az útját - a képviselői javadalmazás, illetve a pártfinanszírozás új szabályozásáét -, amelyet nem buktatott meg már korábban a szocialista frakció (a főállású képviselőséget). Orbán "megtiltotta", hogy az ellenzéki képviselők fizetését úgymond háromszorosára emeljék, miközben a reálbérek csökkennek. Nem egyezik bele abba sem, hogy két-háromszorosára emeljék a pártok költségvetési támogatását, miközben az országban "szociális válság van".

Az otthon szülés ügyében folyó disputát sokkal kevésbé szakkérdésnek, mint inkább a modern élettel kapcsolatos hitvitának látom. Az érdekeltek különféle tudományos apparátusokat mozgósítva igyekeznek világnézeti csatabárdjukat bőrkötéses szakkérdésnek álcázni.

"A marxizmus irányzatának alsó színvonala, az M2 szövetkezett a régi polgári történetírás romantikus-nacionalista alsóbb színvonalával, és kijött egy P2+M2 képlet, hogy algebrai hasonlatokkal éljek. Ez egy borzasztó kövület volt."

A múlt héten, november 14-én Nagyszebenben tartott magyar-román kormányülés sajnálatosképpen a leglaposabb és legmeddőbb volt az összes közül.

Liberális (Fidesz- és SZDSZ-közeli) értelmiségiek időnként előkapják a ládafiából az MSZP-s főkáderek bábjait, s jól megszurkálják őket. Nagy Sándort, Szekeres Imrét, Kiss Pétert stb. Lamperth Mónika most önként jelentkezett, meg is kapta a magáét.

"Volt egy kapus Angliában, akit úgy hívtak, hogy Robinson." (Régi idők focija) A szociálpszichológia vizsgálatai az utóbbi évtizedekben bebizonyították, hogy a nyilvános térben nincs olyan apró - szándékos vagy önkéntelen - mozdulatunk, amelyben ne tükröződne a világhoz és embertársainkhoz fűződő viszonyunk. Bár a tudósok a leghétköznapibb cselekményektől a legösszetettebb ünnepi rítusokig az élet csaknem minden területét átfésülték, néhol még ma is találhatunk relatíve fehér foltokat.

Megejtő az az őszinteség, amely a múlt héten beterjesztett közpénzügyi törvénycsomagból sugárzik. Annak talpazatát ugyanis az Alkotmány új passzusa adja, amely előírná, hogy az Országgyűlés és a kormány csak az állami költségvetés fenntarthatóságának veszélyeztetése nélkül gyakorolhatja hatásköreit. A rendszerváltozás utáni ötödik ciklusban ezzel közhírré tétetik: a magyar politikai osztályban nincs meg a kellő önuralom ahhoz, hogy éves költségvetési törvényeit felelősen, a következő ciklusokra, sőt a későbbi nemzedékekre is tekintettel alkossa meg és hajtsa végre.

A gazdasági rendszerváltás szociális piacgazdaságot ígért, nagy választékot, jó minőségű szolgáltatásokat és szociális hálót a magasabb árakkal szemben védtelen polgároknak. Ma a rendszerváltás előtti szintnél olcsóbban juthatunk közepes minőségű élelmiszerhez és ruhához, a kezdeti bizonytalanságok után erős verseny alakult ki a bankok, a biztosítók, a gépkocsikereskedők meg a telefonszolgáltatók között - és a sor folytatható.