Liberális (Fidesz- és SZDSZ-közeli) értelmiségiek időnként előkapják a ládafiából az MSZP-s főkáderek bábjait, s jól megszurkálják őket. Nagy Sándort, Szekeres Imrét, Kiss Pétert stb. Lamperth Mónika most önként jelentkezett, meg is kapta a magáét. "És a személy sem az, akinek meg kellett volna tennie [ezt a javaslatot]" - írja Horn Dániel (lásd: Ne játssz a pad alatt!, Magyar Narancs, 2007. november 15.). Ad hominem könnyen megy. Nos, ha a szocialisták szociális minisztere, aki évekig önkormányzati ("iskolafenntartói") miniszter is volt, nem szólhat hozzá a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének kérdéséhez, akkor addig is, amíg Roger Moore véleményt nem nyilvánít, hozzászólnék én.
*
Ha nem ismerném a jeles szerző munkásságát (és őt magát), azt hinném: csöppet sem konyít a magyar iskolák valóságához. Így viszont egyértelmű: a szabadság százszor szent, szertelen zászlaja belelóg az arcába, eltakarja a szemét.
A szabad iskolaválasztásról szólva a 10-11, illetve a 14 éves korban történő választást emlegeti. És a 6 meg 8 osztályos gimnáziumokat, amelyek bár valóban továbbnövelik a szegregációt, de a 6-7 éves kori "szabad" iskolaválasztás okozta kárhoz képest hatásuk már-már elhanyagolható. Merthogy a kérdés, a tét ez: mibe kerül nekünk a nagycsoportos ovisok racionális döntésén alapuló szabad iskolaválasztás? A tanulók iskolai pályái 6 éves korban társadalmi státus szerint és/vagy etnikai alapon elválnak egymástól. És soha nem találkoznak újra.
Ebben a vitában épp az az érdekes, hogy a helyzetértékelésben szinte mindenki egyetért: az iskolai egyenlőtlenségek óriásiak, s ez nincsen jól. Csak a terápiában nincs konszenzus. Toldozzák-foldozzák a jelenlegi rendszert a deszegregáció ügyét szívükön viselő minisztériumi emberek: pályázatokat írnak ki (roma mentor, Nemzeti Fejlesztési Terv stb.) - ha van rá pénz; jogszabályokat módosítanak (Ktv. 66-os § stb.) - ha az önkormányzati lobbi hagyja. A mérésértékeléstől, a tanártovábbképzésektől remélik a megoldást a technokrata szakértők. Mások az iskolák (épület, eszközpark) fejlesztésétől: az új tornatermektől meg a digitális tábláktól.
Sok kicsi sokra megy? Hiú remény! Lássuk például a fogyatékossá, illetve sajátos nevelési igényűvé nyilvánítás történetét dióhéjban. Nálunk pár éve még kétszer annyi volt a "fogyatékos" gyerek, mint Nyugaton. Magyar Bálint, Mohácsi Viktória és Daróczi Gábor amit csak lehetett, megtett: le is szorították az értelmi fogyatékossá nyilvánítottak arányát - ám közben sokszorosára ugrott például a "dys"-eseké. Most nem kétszer, hanem háromszor annyi az - okkal, ok nélkül - SNI-vé (sajátos nevelési igényűvé) nyilvánított tanuló. Senki nem akarja, mégis így alakul. Részben persze integráltan oktatják őket, pro forma. De valahogy nem őket veszik fel 6 évesen az általános iskolák két tannyelvű (!) osztályaiba. A szegregáció, az iskolai elkülönülés és elkülönítés nem szűnik meg, nem vész el, csak átalakul.
Egyetértek Hornnal: "a szabad iskolaválasztást nem lehet önmagában megszüntetni a magyar rendszerben". Nem is! Újraközpontosításra van szükség. A Horn által pozitív példaként emlegetett 66. § is ebben a jegyben fogant: az állam igyekszik arra kényszeríteni - csak épp igen erélytelenül - az eleddig teljesen autonóm önkormányzatokat, hogy szabják át a körzethatárokat, részesítsék előnyben a halmozottan hátrányos helyzetű tanulókat és a többi. A törekvés, a szándék valóban dicséretes. A hatás? Nincsenek még (mérési) eredmények. De sejthető: a szülők, az iskolák és a fenntartók ezt is megkerülik, mint megannyi jó szándékú, ám rendszerkompatibilis szegregációellenes intézkedést a múltban. A "65 ezer lakosú Békéscsabán például papíron nincs HHH-s (halmozottan hátrányos helyzetű - a szerk.) gyerek" - tudósított a HVG. Hát igen: papíron! A minisztériumi deszegregációs szándék önmagában, lám, kevés. Hosszú ugyanis a fenntartói és iskolai trükkök és törvényszegések lajstroma - az elmúlt évek magyar valóságából. A teljesség igénye nélkül: kiterjesztjük az iskola körzetét az egész kerületre vagy városra (nesze neked 66. §!); alapfokú művészeti oktatás címen igényelünk plusznormatívát, s biztosítjuk a szociálisan homogén osztályösszetételt; folytatjuk az illegális felvételik gyakorlatát (a jegyzők, az önkormányzatok meg a törvényesség betartása felett őrködni hivatott oktatási hivatal "nem tehet semmit"); nem létező gyerekeket íratunk be az iskolába (ez ugyan csak néhány évig működik, de meg lehet próbálni). És akkor még se Jászladányt, se Csörögöt, se Mátraszőlőst, se Kesznyétent, se Hajdúhadházat nem említettem. Tévedés ne essék: nem a pedagógusok, nem az iskolák, nem az önkormányzatok "rosszak". Általában. Hanem a rendszer, a korai szelekció, a szabad "tagozat"-alapítás, a szinte korlátlan fenntartói autonómia rendszere. Bár vannak arcátlan, a nyílt törvényszegéstől sem visszariadó önkormányzatok, iskolák - a jellemző most mégis a nehezen tetten érhető, nehezen mérhető, iskolán belüli szegregáció. Ezek között is van jobban látható (pl. Miskolc) és szinte észrevétlen változat ("normál" osztály versus ének-zenei, angolos stb. - az egyikbe a szegényeket irányítják, romákat vagy nem romákat, a másikba a botfülű vagy rossz nyelvérzékű, de középosztálybeli tanulókat). Akit kulturális tőkéje, információhiánya miatt könnyű lebeszélni az angolos osztályról, vagy le se kell beszélni - azon hogyan segít a 66-os? Örüljünk Hódmezővásárhelynek és Nyíregyházának (ahol komolyan vették az integrációt), de ne egyes személyek vagy önkormányzatok jóindulatán, ne a településen iparűzési adót fizető cégek számán és méretén, a Sulinova átszervezésén, a közoktatási integráció motorjaként működő Országos Oktatási Integrációs Hálózat (OOIH) büdzséjén, a pályázatokba becsúszó formai hibákon vagy a jogvédő szervezetek kapacitásán múljon, hogy hol diszkriminálnak büntetlenül, és hol nem. Mégiscsak abszurd, hogy egy alapítványnak (Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek) kelljen peres úton betartatnia Magyarországon a törvényt. Sőt, elmennie Strasbourgig. Hol az állam?
*
Ha meg is szüntetnénk a szabad iskolaválasztást, viszont fennmaradna a szabad iskolaalapítás joga, a tehetősebbek magániskolába vinnék a gyerekeiket - érvel Horn. Ha ezek a magániskolák piaci alapon és áron működnek, ám tegyék! De a középosztály a felső réteg esetleges távozása után is a köziskolában maradna, és követelné a jussát: a jó minőségű közoktatást mindenütt. Most nincs, aki a munkások, kisemberek és az underclass gyerekeit begyűjtő iskolákért szót emelne: egyszerűbb elkerülni a körzeti sulit, mint kiharcolni (az államnál, a választott helyi képviselőknél, a tantestületnél) a "színvonalas oktatási szolgáltatást" - technokratául szólva. Horn mint elméleti lehetőséget felveti ugyan a szülők nyílt tiltakozását is - "leváltják [sic!] az iskolaigazgatót", a polgármestert stb. -, de őszerinte alapvetően az oktatás jó minőségét mégiscsak az iskolák közötti verseny garantálja, az, hogy a szülők "lábbal szavaznak". Szerintem viszont a középosztálybeli szülők - korántsem nyílt, ám annál hatékonyabb - érdekérvényesítése a "minőség" garanciája. A "jó" oktatási színvonal a "jó" iskolákban valójában nem oka a vándorlásnak, hanem következménye. Mert vajon mely iskoláknak a vezetői ülnek az önkormányzatok képviselő-testületében, oktatási bizottságában? Talált! A "jó", értsd középosztályista, tagozatista iskolákéi. Nota bene ezek, ha a hozzáadott értéket mérjük, gyakran már nem is olyan jók.
Végül: hibás posztulátum (melynek alapján csak hibás következtetések vonhatók le), hogy ez egy zéró összegű játszma. Nem szükségszerű, hogy az oktatási mező szereplőinek egymással (vagy az uniós támogatásokért, teszem azt, az egészségüggyel) kelljen megküzdeniük a forrásokért. Lehetne növelni az oktatási ráfordításokat (és kellene is). Politikai döntés kérdése, hogy a kamionok környezet- és egészségkárosító tevékenységét támogatja-e egy kormány (a büdzsé az externáliákat, a lakosság a füstöt nyeli), avagy az oktatást. Lásd még az untig ismételt (de igaz, és sajnos nem eléggé komolyan vett) közhelyeket a humáninfrastruktúrába való beruházás hatalmas hosszú távú hasznáról. Hogy mire költsünk többet? A hátrányos helyzetű (roma és nem roma) tanulókat oktató iskolák és osztályok pozitív diszkriminációjára, hogy először is csökkenjen a szülők késztetése arra, hogy lakóhelyüktől távoli iskolába írassák gyerekeiket, s hogy a szigorításokat kijátsszák (pl. fiktív lakóhely-változtatással). Vannak jó példák. Végy egy nagy adag magyar OOIH-t, adj hozzá francia mintára sok területi alapú pozitív diszkriminációt, pedagógiai asszisztenseket meg a többit. Esetleg térj át, ha még Horn is ilyen meggyőzően érvel mellette: a "komprehenzív" skandináv modellre! Ne kategorizálj, ne szelektálj, ne címkézz 6 éves gyerekeket vélt vagy valós képességeik alapján! Fejleszd őket a születésüktől 18 éves korig, de hogy melyik iskolába, osztályba kerülnek, az legyen teljesen független attól, hogy kell-e, s ha igen, milyen képességüket fejleszteni. Mellőzd a pályáztatást (ami a profi pályázatírókat, a jól informáltakat és az ügyeseket segíti, nem feltétlenül a rászorulókat), de ellenőrizd és szankcionáld a pénz felhasználását, a törvények betartását; mérj jobban! Mindenekelőtt pedig: egységesítsd az alapképzést - legalább a 6., de inkább a 8. osztályig. Ehhez az iskolafenntartói autonómia, a tanszabadság tabuját is meg kell döntened. Végül, de nem utolsósorban: szüntesd meg a - többség számára csak látszólag - szabad iskolaválasztást.
A szerző oktatáskutató, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa.
