A szerk.

Az atlanti veréb

A szerk.

Orbán Viktor amerikai útján egyrészt Orbán Viktorral kommunikált az amerikai külügyi kormányzat, valamint egyes külpolitikai agytrösztök alsó- és középtájéka, másrészt Gyurcsány Ferenchez szólott kissé, még ha némán is.

Egyik jelentőségét sem pakolnánk túl, de feltűnő volt, hogy mind a Magyar Nemzet, mind a Népszava nagy igyekezetet fektetett az út bagatellizálásába, az egyik talán abból a meggondolásból, hogy a tizenakárhanyadik oldalon közölt szűkszavú tudósítás esetleg nem szúr majd szemet megbízhatóan Amerika-ellenes olvasóinak, a másik meg azért, mert nehogy már. Pedig Orbán elég rég járt a nagy vízen túl ahhoz, hogy a vizit hallatán felkapjuk a fejünket.

Ha mi lennénk az amerikai kormányzat, minket is aggasztana pozícióink újabb gyengülése a visegrádi térségben, az új lengyel miniszterelnök például jövőre kivonná csapatait Irakból, Csehországban valami hasonlót forral az idő méhe, rakétapajzsunk ügye ugyancsak kedvezőtlenre fordulhat, és különben is, erősen tartunk az oroszoktól. A tudósítások és - főleg - az érintett szerint Orbán nem is győzte elégszer elmondani, hogy ez mennyire így van, és Oroszország mennyire nem kóser, és nem győzte fejét csóválni gondterhelten, hogy ezt mennyire nem jól csinálja a magyar kormány (tulajdonképpen a jóízlés határain belül is). Mintha csak a keleti veszedelemről szóló október 23-i beszédét folytatta volna. Hogy vendéglátói ezt mily szívesen hallgatták, arról megint csak őtőle magától értesülhettünk (muzsika volt ez szívüknek). Vagy túllihegte a dolgot, vagy nem. Kosovo ügyében például a Fidesz az Egyesült Államok és az unió különmegállapodását, azaz a kínaiak és az oroszok megkerülését, azaz Kosovo mihamarabbi függetlenségét tartaná kívánatosnak; és ez nemcsak a Washingtonnak tetsző, de a helyes álláspont is. És az is szép lenne, ha az unió egységesen és az Egyesült Államokkal kart karba fűzve lépne fel változatos nemzetközi kérdésekben, az energiabiztonságtól Oroszországon át Iránig. (Más kérdés, hogy ezt Amerikában ki mennyire gondolja komolyan. A Bush-kormányzat a Kaczynski-féle figurákat inkább arra szereti használni, hogy betartson az uniónak.) De az a pár ember, akit Washingtonban legalább marginálisan foglalkoztat Magyarország, úgy véli, hogy Orbánnak van esélye a visszatérésre; és ha már így van, hát megpróbálják kihozni a legjobbat. A helyzetből is, meg Orbánból is. (Vélhetően ezért szentelt Orbánnak időt Richard Holbrooke is, akit a következő amerikai kormány külügyminisztereként emlegetnek: már ha az elnököt megint Clintonnak hívják majd.) Azt ugyanis Orbán pillanatnyilag legbefolyásosabb beszélgetőpartnere, Tom Lantos, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke bogozta a pártelnök lelkére, hogy a kelet-európai szélsőjobb meg a nácizmus pelenkázása még a muszkavezetésnél is ocsmányabb bűnnek számít. Ez, meg a találkozó lebegtetése - Orbán állítólag még a beszélgetés előtt egy órával sem lehetett biztos abban, hogy fogadja-e az agg kaliforniai képviselő - több volt, mint figyelmeztetés.

Orbán persze tudta, hogy kivel fog találkozni, és azt is, hogy Lantos, akit híveinek egy közelebbről meg nem határozható nagyságú halmaza ádáz, fröcsögő gyűlölettel kíván a pokol fenekére - nem fogja megsimogatni a buksiját. De e pillanatban, mikor pártja oly meggyőzően vezet, sőt, épp belemarni készül a szocialista szavazótábor lazábbik fertályába, az Amerika-ellenes, irakiháború-ellenes, mindenkiellenes jobbszél, meg a nemzeti szocialisták elhanyagolható veszteségnek tűnnek a nemzetközi politikába újra megváltandó belépőhöz képest. És ebben Orbánnak valószínűleg igaza van.

Neked ajánljuk