A gazdasági rendszerváltás szociális piacgazdaságot ígért, nagy választékot, jó minőségű szolgáltatásokat és szociális hálót a magasabb árakkal szemben védtelen polgároknak. Ma a rendszerváltás előtti szintnél olcsóbban juthatunk közepes minőségű élelmiszerhez és ruhához, a kezdeti bizonytalanságok után erős verseny alakult ki a bankok, a biztosítók, a gépkocsikereskedők meg a telefonszolgáltatók között - és a sor folytatható. Az eladók a legtöbb piacon versenyeznek a pénzükért. Ám hazánkban európai viszonylatban is magasak az energia- és közműárak. A fiskális szigor nyomán keletkezett adóbevétel-többlet biztonsági tartalékának úgy 80 százalékát, úgy tűnik, az államvasút - vártnál nagyobb - veszteségének a kiegyenlítésére kell költeni, mely vasút egyébként számos fogyasztó szerint elfogadhatatlan színvonalon működik. Azokon a területeken, ahol a hazai vagy nemzetközi monopóliumokat nem sikerült letörni, a gazdasági rendszerváltás legfeljebb félig sikerült. A magyar állam a monopóliumokkal szemben még nem képes érvényesíteni a szociális piacgazdaság európai normáit.
A monopolista kényelme
A magánkézben lévő monopólium természetes célja, hogy kényelmes haszonkulccsal, viszonylag magas áron a kevés vesződséggel járó fogyasztókat szolgálja ki. A monopólium számára a ritkán lakott vidékek és a szegények csak nyűgöt jelentenek: minden forintért messzire kell nyúlni, az emberek minden kilowattórának utánakérdeznek; a nagy területen szétszórt megannyi kisfogyasztó pedig sok hibaforrást jelent a hálózatnak. A gazdagok viszont túl szűk piacot alkotnak: nincsenek annyian, hogy megérné az ő kedvükért egy egész elosztórendszert kiépíteni, és akkor sem fogyasztanak sokkal több energiát, ha úszómedencét fűtenek. A magánmonopólium kedvenc ügyfele a városi középosztály: ha nem túl drága a villany vagy a telefon, a panaszok mennyisége elenyésző lesz, vagy legalábbis nem akkora, hogy a demokratikus többség megváltoztassa a befektetések jogi környezetét. A profitszint pedig tartósan magas marad.
A monopólium tehát, ha teheti, a számára kedvezőtlen területeket nem szolgálja ki: a marginális helyzetű körzetekben nincs vezetékes ivóvíz, áram, telefon, nem járnak a vonatok. Itt a drágább, palackos gázt kell venni, és kisebb lesz a sávszélesség. A monopólium termelés-visszafogása - az úgynevezett holtteher-veszteség - súlyosan rontja a földrajzi és szociális perifériákon élők életszínvonalát és mobilitási esélyeit. A tömegközlekedés szolgáltatási területének szűkítése munkanélküliséget okoz. A vezetékes víz hiánya, az elégtelen fűtés, a kikapcsolt telefonvonalak a szegények életminőségét és segítséghez jutásának esélyét rontják. Budapest VIII. kerületében, ahol sokakat legalább egy közmű használatából már kizártak, a férfiak várható élettartama 9,5 évvel marad el a II. kerületben élőkétől. A holtteher-veszteség következményei az egészségügyi és szociális ellátórendszert is megterhelik.
De a magas monopolárak az egész nemzetgazdaságot károsítják. A nagyvállalatok - legalább részlegesen - képesek ellensúlyozni ezeket az árakat: belső kommunikációs rendszert építenek ki, alternatív energiaforrásokat használnak, saját buszjáratot indítanak, és nagybani kedvezményeket küzdenek ki maguknak. A magas energia-, távközlési, tömegközlekedési és postai árak elsősorban azon innovatív vállalkozások ellenségei, amelyek a befektetés, kutatás szakaszában vannak, és még nem termelnek nyereséget. A magyarországi kis- és közepes vállalkozások tulajdonosai nagyobb mértékben járulnak hozzá a monopóliumok árbevételéhez, mint a kincstár adóbevételéhez - a költségek és az árak letörése ezért nem csak az ő érdekük, hanem mindannyiunké.
Az állami monopóliumot többnyire azért hozták létre, hogy a magánmonopóliumok termelés-viszszafogását - ha kell, a veszteséges működést is vállalva - ellensúlyozzák. Az államvasúti rendszer megteremtésének oka a gyér forgalmú vidéki infrastruktúra fenntartásának igénye, a szegények és a katonaság számára elérhető áron kínált fuvarozás volt. A postai monopóliumot a levélforgalom ellenőrzésének lehetősége miatt a magyar modernizáció történetében soha nem oldották fel.
Ám az állami monopólium a magánmonopóliumot is alul tudta múlni. Azért, mert szerfölött hajlamos a saját vezetőinek a fizetését emelni, baráti, ám drága alvállalkozókat dolgoztatni, vagy megszabadulni a nem tetsző kisebbségekhez tartozó munkavállalóktól. Mivel profitra sem kell törekednie, az árakkal és a költségekkel nemigen törődik: ha a monopolista egy utas után négyszer annyi állami támogatást kap, mint amennyit a jegypénztárnál beszed, vagy tízmilliárdokhoz jut hozzá gázártámogatás formájában, inkább a politikusok, mintsem a fogyasztók kegyeit keresi. Az állami monopólium a pazarlás és a korrupció melegágyává válhat. Hagyja tönkremenni a vasútvonalakat, nem bővíti időben a vízműveket és a csatornákat. Eközben motivációja nem különbözik a magánmonopóliumétól: ha nem muszáj, nem telepít mindenhova telefonvonalat, szívesen bezárja a postaállomást, és ha tehetné, csak a főváros környékén járatna vonatokat.
Azokon a területeken, ahol nem éri meg párhuzamos hálózatot fenntartani - ilyen lehet egy nemzetközi gázvezeték, egy stratégiai gáztározó, vagy a közlekedési infrastruktúra -, a monopólium természetesen alakul ki. A fejlett országokban konszenzus övezi azt a nézetet, hogy a természetes úton kialakult monopóliumok gazdálkodását szabályozni, a mesterségesen létrehozott állami monopóliumokat pedig időben korlátozni kell. A közműszolgáltatások meg az államilag támogatott szolgáltatások jogát időről időre meg kell versenyeztetni, és a legkedvezőbb feltételeket kínáló cégnek kell odaadni. Az Európai Unió meg is követeli ezt a piacgazdasági szemléletet - ám Magyarország csak ímmel-ámmal tesz neki eleget.
A monopóliumok árszabályozása
A monopóliumok által előállított termékek, szolgáltatások árát nem csak a szocializmusban határozták meg állami szervek. Ezeket az árakat az Egyesült Államokban, illetve a világháború utáni Európában is szabályozták: hiszen e területeken a szabad verseny hiányában a piac sem működött.
A régebbi árszabályozási rendszerek egyik fajtája a túlzott profit elvonása révén orvosolja a piaci verseny hiányát. A legtöbb amerikai államban a szabályozó hatóság dönti el, hány százalék hasznot hajthat a monopóliumba fektetett tőke. A monopoljáradék elvonása az áremelések egy részét szükségtelenné teszi: a monopolista a magasabb bevételt úgysem tudja hazavinni. A monopóliumok tulajdonosait a megfelelően szabályozott profitszint nem zavarja, hisz nem sújtja őket a piaci kereslet hullámzása, és nem kell a rosszabb üzleti évekre tartalékolniuk. Elvégre az emberek mindennap utaznak a munkahelyükre, világítanak, telefonálnak. Az újabb árszabályozási rendszerek viszont - az unió országaiban alkalmazottak többsége - a fogyasztók által fizetett árakra koncentrálnak: vagy meghatározzák, hogy a monopolista mennyit kérhet a termékéért, vagy kizárólag a termelési költségekhez (például az olaj árához) és az inflációhoz kötött képlet alapján engedik az árakat változtatni.
Mindkét modell megengedi a monopolista számára a piaci szélcsendnek megfelelő, kockázatmentes, de mérsékelt profitot (a befektetések és a költségek megtérülésén túl). Az árszabályozás célja a vállalkozás szabadságának és a magántulajdon gyakorlásának olyan szükséges és arányos korlátozása, ami lehetővé teszi az innovációt és a széles tömegek kiszolgálását. A két rendszer egymással, a magán- és az állami tulajdonnal, az angolszász és az európai típusú piacgazdasággal és a demokráciával is összebékíthető. Az állami beavatkozás pártatlan, arányos és kiszámítható.
A monopolszabályozásban a joguralom és a jogállamiság intézményi garanciája az árszabályozó hatóság, melyet nem befolyásolhatnak a demokratikus többség pillanatnyi döntései, és amely az igazságszolgáltatáséhoz hasonló függetlenséget élvez. A magánmonopólium tulajdonosa akkor hajlandó elfogadni tulajdonjogának korlátozását, ha évekre előre tudja, hogy tőkebefektetései és folyó költségei milyen mértékben fognak biztosan megtérülni. Az állami monopólium akkor szolgálja ki a távoli vidékeken élő, marginalizált helyzetű fogyasztókat, ha az árszabályozó hatóság ellenőrzi, vajon ott és arra költi-e az adófizetők pénzét, amire azt szánták - és ha ezt a kontrollt a monopolistát finanszírozó, költségvetési támogatást nyújtó szervezettől függetlenül gyakorolja.
Az átlátható árszabályozási rendszerben a monopólium áremelési javaslataihoz csatolt üzleti tervek és költségkalkulációk nyilvánosak, hiszen a monopóliumnak nincsenek versenytársai, akik előtt üzleti titkai lehetnének. Így megakadályozható, hogy a távközlési szolgáltató túlzottan fejlett technológiát honosítson meg, amitől a szolgáltatás ugyan első osztályú, de túlzottan drága lesz - ezt a fajta bújtatott áremelést elsősorban a szakszervezetek szokták kiszúrni, mivel a monopólium túltőkésítése szükségtelen munkaerő-leépítéseket okozhat. Bizonyos költségelemek emelkedésére - ha mondjuk egy vasúttársaság az üzleti tervében szembeszökően drága áram- vagy üzemanyag-beszerzéseket akar jóváhagyatni - a nagybani vevők kapják fel a fejüket. A fogyasztói csoportok pedig abban segítik a hatóságokat eligazodni, hogy évente hány áramkimaradás tolerálható annak érdekében, hogy a költséges és az előfizetőkre továbbhárított további fejlesztéseket ne kelljen végrehajtani.
Az árszabályozó hatóságok munkájába a demokratikus többségnek, illetve az ezt képviselő politikusoknak sem tanácsos beleszólniuk. Hiszen a választások előtt lenyomott víz- és csatornadíjak, az elmaradó gázáremelések később csőtörések vagy a hirtelen, az inflációt is megemelő egyszeri áremelések formájában bosszulják meg magukat. Úgy, ahogy azt a fizika és a közgazdaságtan törvényei diktálják. A jogállamiság elve megköveteli, hogy az árhatóságok a politikusok, a választók vagy az üzleti ellenfelek pillanatnyi érdekétől függetlenül tegyenek igazságot a fogyasztói csoportok és a monopóliumok tulajdonosai között. Ez az árszabályozás a kormány, a parlament vagy az önkormányzat egyedi döntéseivel - a peres ügyekhez hasonlóan - nem befolyásolható. Akár a befektetők, akár az előfizetők elégedetlenek az árral, bízhatnak abban, hogy döntés róla csak a jogszabályokban lefektetett, kötött bizonyítási szabályokra épülő, nyilvános eljárás alapján születik. Az árszabályozó hatóságok köztisztviselői személyükben és szervezetükben is függetlenek, mind az általuk felügyelt monopóliumoktól, mind a demokratikusan választott politikusoktól.
Azt, hogy az állam fenn kívánja-e tartani a mesterségesen kialakult monopóliumokat és az állami tulajdont, a politikának, a demokratikus, népképviseleti intézményeknek kell eldönteniük. Valójában kevés fontosabb politikai kérdés van ezeknél. Ha ez a döntés nemleges, akkor az állam nevében eljáróknak arra kell felhatalmazniuk az árszabályozó hatóságokat, hogy kidolgozzák és betartassák a verseny kialakulását lehetővé tevő profit- és árszintet, illetve piaci szabályokat. Ha pedig a közösség - képviselői útján - úgy dönt, hogy valamely monopóliumot fenn kíván tartani, úgy a független árszabályozó hatóságoknak arra kell mandátumot adnia, hogy a monopólium megfelelő színvonalú, a fogyasztókat és az adófizetőket a lehető legkisebb mértékben terhelő árrendszert tartson fenn.
A magyar monopolszabályozás
A magyar gazdasági rendszerváltás egyik nagy tévedése a monopóliumok okozta károk alulbecslése, illetve a gazdasági versenybe vetett túlzott hit volt; egyik nagy hiányossága pedig, hogy elmaradt a monopóliumok árszabályozási keretének konzisztens megalkotása. Az első parlament a tisztességes piaci verseny védelméről megfelelő törvényt alkotott, és a gazdasági versenynek kitett ágazatok felügyeletére létrehozta a Gazdasági Versenyhivatalt. A GVH kivételes, pontosan meghatározott esetekben korlátozhatja a magántulajdonosok döntési szabadságát. Eljárásjoga, szervezete és költségvetése független a mindenkori kormánytól; működésébe az Országgyűlés is csak az uniós szabályozás korlátai között szólhat bele. Hasonlóan működik az árakat a pénz értékén keresztül befolyásoló monetáris hatóság, a Magyar Nemzeti Bank is.
A versenytörvénnyel egy időben megalkotott ártörvény - amely azokra az iparágakra vonatkozik, ahol még nincs, vagy egyáltalán nem is lesz verseny - már korántsem sikerült ilyen jóra. Sok esetben - például a víz- és csatornadíjak vagy a tömegközlekedési tarifák esetében - politikusok kezébe adja az árdöntéseket, ami pazarló beruházásokhoz, a választások előtt mélyre nyomott árakhoz, majd tűzoltásszerűen szükséges pótberuházásokhoz és áremelésekhez vezet. Több benne a kivétel, mint az általános szabály; és nem egyeztethető össze az unió egységes vasúti, energetikai, és hamarosan létrejövő postai árszabályozásával sem. Az egyes iparágak felügyeletére létrehozott árszabályozó hatóságok jogi, szervezeti és költségvetési függetlensége nem egyforma ugyan, de többnyire elmarad a fejlett országokban megszokottól. A stabil szervezettel és költségvetéssel rendelkező Nemzeti Hírközlési Hatóság jelentős eredményeket ért el a hírközlési piacon az árak letörése és a fogyasztók érdekeinek érvényesítése terén. A Magyar Energia Hivatal költségvetési függetlensége és mentessége a politikai befolyástól kevésbé érvényesült - előző elnökét például az Alkotmánybíróság döntése szerint alkotmányellenes átszervezéssel távolította el a parlamenti többség. A még kevésbé független Magyar Vasúti Hivatal pedig csak a vasúti pálya árának szabályozására kapott mandátumot, és számos döntését miniszteri rendelettel felül lehet írni.
A következetlen magyar árszabályozásban megtalálhatók a profit- és az árszabályozás elemei is, de meglehetős kuszaságban: az energetikában például nem a maximális, hanem a minimális profitot határozták meg. Az árakra vonatkozó jogszabályok nem kellően világosak ahhoz, hogy bárki kiszámolhassa, mennyi az elfogadható vagy a közeljövőben várható ár. Az árszabályozó hatóságok döntései nem kellően átláthatók, a versenytárs nélkül működő monopóliumok "üzleti titkaira" hivatkozva a fogyasztói csoportok, a szakszervezetek és a sajtó gyakran nem pillanthatnak bele az árdöntésekbe. Mára egyes magánmonopóliumok (bizonyos távközlési szolgáltatások, energiapiacok) árai meghaladják a nyugat-európai átlagos árszintet, állami monopóliumaink pedig a nyugat-európai szintet megközelítő vagy elérő költségtámogatást kapnak jóval alacsonyabb bér- és szolgáltatási színvonal mellett (lásd a vasúti személyszállítást). A szabályozott árak változása a választási ciklushoz alkalmazkodik, és ma már az egyik legfontosabb tényezője mind az infláció szintjének, mind az inflációt károsan befolyásoló várakozásoknak.
Pedig e szabályozás reformja egyetlen év alatt elvégezhető lenne. Ennyi idő alatt meg lehetne alkotni az új ártörvényt; összehangolni a monopolszabályozás és a versenyszabályozás eljárásjogát, megteremteni a monopóliumok nagyobb nyilvánosságát, az árszabályozással foglalkozó hatóságok intézményi függetlenségét pedig hozzáigazítani a monetáris hatóságéhoz és a versenyhatóságéhoz. Mindez komoly gazdasági és politikai előnyökkel kecsegtet. A monopolárak letörése a kis- és középvállalatok versenyképességét jobban növelné, a lakosság terheit pedig jobban csökkentené a következő években, mint a konvergenciaprogram által megengedett csekély adócsökkentés. A szabályozott áraknak a költségekre, a világpiaci alapanyagárakra való visszavezetése fölösleges és hisztérikus politikai vitáktól szabadítaná meg a következő önkormányzati és parlamenti választásokat. A monopóliumok költségeinek átláthatóbbá tétele és tételes ellenőrzése a költségvetési támogatások mértékét és kiszámíthatóságát növelné, a szabályozott árak kiszámítható pályára állítása pedig az inflációs kockázatot és a hazai kamatszintet mérsékelné.
A szerző a vasúti árakat szabályozó Magyar Vasúti Hivatal elnöke, a Gazdasági Versenyképesség Kerekasztal tagja.
