Vélemény

A városrészt, ahol élek, õsidõktõl kezdve a halál mezejének nevezték. Az összes itt vívott csata rendre úgy végzõdött, hogy mindenki meghalt, beleértve a krónikást is, így aztán legalább ötszáz év telt, mire rossz hírét megismerte a világ. Persze akkoriban is akadtak bátrak: vallásháborúban edzõdött telepesek érkeztek, százötven évvel késõbb már itt mûködött Európa legnagyobb dögkútja. Amikor a XIX. század közepén bezárták az üzletet, teve, láma, sõt indiaielefánt-maradványokat is találtak. És egy kaszát szorongató emberi csontvázat.

A december 5-re tervezett kettõs népszavazás több szempontból is a demokrácia megcsúfolása lesz: már önmagában, az eredménytõl függetlenül is, ha pedig az "igen" szavazatok gyõznek, úgy különösképpen. Nézzük elõször magát a népszavazási aktust.

A hét végén természetesen nem pusztán a könnyített honosításról vagy az egészségügy privatizációjáról döntenek a választók: a referendum pártpolitikai tétje is igen nagy, még akkor is, ha a szavazópolgárok - ellentétben a nagypolitikában tapasztaltakkal - nyilvánvalóan nem "baloldali" vagy "jobboldali" kötõdéseik alapján voksolnak igennel vagy nemmel. (Vagyis lesznek nemet mondó Fidesz-szimpatizánsok, s ellenkezõ elõjellel áll ez az MSZP-szavazók egy részére is.)

Elöljáróban utoljára: Nem lehet kétszer ugyanabba a levesbe lépni. Az ízlést nem lehet fölpofozni, avagy ha az ízlések és pofonok különböznek, az nem annak a tagadása, hogy valamely ízlés azonos lehetne valamely pofonnal, hanem azt jelenti, hogy például pofonjaink, ha csak elenyészõ különbséggel is, de más és más fizikai paraméterek szerint érintik az orcát. Például egészen más víz alatt vagy langyos vaníliaöntetben pofozkodni. Ez egyben azt is jelenti, hogy az ételeknek nincs ideája, bármely recept csupán kulinárfilozófiai útmutató. S még egy jó tanács: dühbõl ne olvassunk receptet, agresszív szakácsnak obszcén lesz a fõztje.

Még hogy ízetlenül vicceltem volna a múltkor! (Ahogy ezt nyilván nem is gondolta senki.) Hogyan tudnék én bármit is, pláne ilyesmit, kitalálni, amikor még azt is elfelejtem, ami egyszer ily fantáziaképemként megvolt! Például: "Pá, nem! És Circén sem!" Ez volt a mondás, én jól emlékeztem, hogy valami volt itt poén, csak arra nem emlékeztem jól, hogy a poén mi volt. Igen sok mindennel van ez a közéletben (és magánéletben, módjával) is így, ezért szerintem sem a közélet, sem a magánélet nem hitelesen egzisztencialista, és ezzel azt is meghatároztam, hogy a valódi egzisztencialista élet miféle. (Ah, még Duskónk sem mondaná, õ oly szerény volt, hogy: "Az enyém!" Ah, nem.)

Ha Irakban netán egy szabadságszeretõ kis nemzet küzdene az imperialista, amerikai-angol katonai rémuralom ellen, ha a megszállás valódi indítéka az olajdollárok meg a milliárdos újjáépítési megrendelések lennének, akkor tényleg semmi keresnivalónk nem lenne ott. Ki a britekkel Indiából, a franciákkal Algériából, az amerikaiakkal Irakból. Ki velünk is! És le a kolonializmussal!

A summa, mint ilyen ügyekben mindig, most is ez: a Demszky-Hack-féle törvényjavaslatnak törvénnyé kellett volna lennie az új köztársaság hajnalán, és akkor már rég tudnánk, ki mindenki súgott be ki mindenkit. De mert nem így lett, pötyögtetve jönnek a lebukások, legutóbb Molnár Gál Péteré, a Népszabadság színikritikusáé. És jöttek, jönnek és jönni fognak a részletek: a lakonikus beismerés és a hallgatás; meg a vádak, a hazugságok, a csúsztatások.

Elmúltak az õszi versenyek... És Ben, az elcsapott zsoké kötõféket dugott a zsebébe, amelyre majd felhurkolja magát... ólmos novemberi ég alatt majdcsak talál egy helyet, ahová a kötõféket megerõsítheti... K. Dezsõ becsukta a Krúdy-kötetet, és egy képre gondolt.

A magyar társadalom tizenöt év alatt megtanult élni a véleménynyilvánítás szabadságával. Volt, aki már elõbb is ismerte, van, aki máig nem tudja, hogy mi az, de az összteljesítmény biztató. A véleményszabadság, bár mozgalmas gyermekkora volt, és még kamaszként is rúgták-pofozták, szépen felcseperedett. Büszkék lehetünk, hogy a miénk.

Kezdetben a ~ az anyánk éjjeliszekrényén el›fordult könyvtárgyak olyan emleget›nevét jelentette, amelynek rendszerint semmi értelme nem volt: rabrábi, urimuri (?!). Tetejébe rövid U-val - miként azt az Olcsó Könyvtár papírpikkelyeket hullató, piszkossárga címlapján kisilabizáltuk, ahogy majd emezt is: Kivilágos kivirradtig (?). De hát abból se lehetett kihámozni semmit, ha azt mondták, bángbán vagy bováriné. Ám mindez messzire vezetne, szorítkozzunk a regényekre, s azon belül is a magyarokra.

Az Európai Bizottság 2003-ban hozzáfogott az uniós társasági jog korszerûsítéséhez. Ennek egyik lépése az idén áprilisban javaslatként megjelent és októberben el-fogadott elõterjesztés a "vezetõk megfelelõ díjazásának elõsegítésérõl". A javaslat legfõbb elemei a következõk.

Míg a kettõs állampolgárságról szólva a jobboldal a nemzet újraegyesítésérõl, Trianon sebeinek begyógyításáról szaval, nincs olyan kérdés, amely a nemzetet jobban megosztaná, mint ez. Nem véletlen, hogy a fõsodor politikai pártjai közül eddig egy sem bolygatta ezt az ügyet; az Orbán-kormány alatt semmivel nem váltak könnyebbé az állampolgárrá válás feltételei, mint korábban.

Nagy volt az élet a múlt héten Brüsszelben, szállt a nóta, seje-huja, ripityom. Teleki László államtitkár, Kolompár Orbán, az Országos Cigány Önkormányzat elnöke, Kállai Katalin, az MSZP romaügyekért felelõs elnökségi tagja és még 21... micsoda-micsoda, szintén zenész, zömmel az OCÖ vezetõi léptek fel, csak egy kis baleset történt. Elénekeltek közösen csinos karéjba állva az Európai Parlament szocialista frakciója elõtt egy, a helyszínen dalnak aposztrofált számot - mit ad isten, a roma himnuszt -, és lett nagy tapsvihar, ováció.