Tandori Dezsõ: egzisztencia

lista

  • Tandori Dezsõ
  • 2004. december 2.

Egotrip

Még hogy ízetlenül vicceltem volna a múltkor! (Ahogy ezt nyilván nem is gondolta senki.) Hogyan tudnék én bármit is, pláne ilyesmit, kitalálni, amikor még azt is elfelejtem, ami egyszer ily fantáziaképemként megvolt! Például: "Pá, nem! És Circén sem!" Ez volt a mondás, én jól emlékeztem, hogy valami volt itt poén, csak arra nem emlékeztem jól, hogy a poén mi volt. Igen sok mindennel van ez a közéletben (és magánéletben, módjával) is így, ezért szerintem sem a közélet, sem a magánélet nem hitelesen egzisztencialista, és ezzel azt is meghatároztam, hogy a valódi egzisztencialista élet miféle. (Ah, még Duskónk sem mondaná, õ oly szerény volt, hogy: "Az enyém!" Ah, nem.)

Még hogy!

Minden kezdet nehéz, mondtuk már ezt, s a nehézségeket e kezdéssel itt is legyûrtük jól-rosszul. Csak az utcára kimennünk ne kéne. "Ennyien mentek ki az utcára? Mely lázongás ügyében?" kérdezhetnénk, s ez, bár ízetlen, élet-halál súlya, cukrászati jellege nincs, ekképpen elmegy. A kezdés elemi nehézsége, például, a nap már említett kezdési nehezülete napra nap, nekem. Szép mondat. De a kávé nélkül nincs "anyagcserém", nem élek, tele vagyok furcsa kialvatlanságokkal, fizikailag nyomor az osztályrészem. Ellenben a kávét mindjárt kis híján kihányom, nincs megoldás. Mindenesetre aktív közérzetrõl van szó. (Csak azt nem értem, miért közérzet az, ami nagyon is magánérzet. Talán mert az emberek, ha gyönyörök után, ha kávét követõen stb., mindig azt mondanák: "Na, ezt kiviszem az utcára is, megosztom a közzel, a közösséggel, azokkal, akikhez én igenis tartozom." Mást nem képzelhetek. Csak ehhez, adott esetben, minek felöltözni? Kifejezett hamisítás. Az emberek is ilyenek: mindent akarnának egyszerre.)

Mármost hogy én a verebek és a mackók (Teddyk) felé miért fordultam, egyszerû. Ahogy a nyelvben élve csak a magyar nyelvben éltem, és annyit, de annyit kellett szenvednem a tõlem idegen idegen nyelvektõl, hát legalább emberileg megvalósítottam valami egzisztenciálisat. Az egzisztencialista nem élhet az ilyen utcára-ki-vágyó, örökké bamboleót és víárdecsempjonszt birkaként hallgató népek közt valami jól, fõleg nem akarhat közéjük tartozni. Csakhogy...

Mint elmondtam már, s kíváncsi lennék, Dusko Gavrilovics is így érzett-e, Imzon Grudics egyszer célzott rá, s aligha légbõl puskázva ezt, elmondtam, szegény jómagam nem "akarok". Felismerek. Csak annyi van, hogy azt mondom: "Gyerekek, ez VAN. Ne baszkáljatok fordított irányú óhajokkal. Lépjek fel, szóljak az utcára kimenni, bamboleókat hallgatni vágyó, általam igen tisztelt emberekkel; tisztelek, de nem risztelek, mondta egyszer a roppant ízléstelen Tapor Genovics, brr, ne. Azt se, hogy mikor én csöndbe lettem volna, ti telefonáltok, onnan kintrõl (Ti Ott Kint, ahogy a Költõ mondta), és a végén én égek magam elõtt is.

A szerencse csak az, mondom jó amerikaimagyaros hangsúllyal, aaaz, hogy ha jól szerepeltél önmagad elõtt, ha rosszul, másnapra teljesen mindegy a dolog, mert már úgysem változtathatsz rajta. Ez egzisztencialista-alaptétel a listáról. Fõ az, hogy egészen drámai következményei ne lettek légyen. Semmi halottak, legföljebb tortával-dobálózás. Hogy az ízlés határáig (hátha nem ízletes a torta) ipalm-napalm elérjünk.

"Hogy lementem az utcára", így Dusko Gavrilovics, "rájöttem: túl indiszkrét. Nem mintha takargatni akartam volna bármit", folytatta, "csak épp az utca tette, hogy én mintha olyan ember volnék, aki bármit takargatni akarhat." - Vagy: "Elhaladtam a medvés bolt elõtt. Visszafelé veszek medvés füzetet, esetleg, ha nem túl drága, egy egészen kis medvét is. De miután", következik a nem is oly megdöbbentõ befejezés, "igen, valakivel sokkal jobb találkozásom esett, mint ahogy várni lehetett volna, képtelen voltam akár csak arra menni is. Levette erõmet az alig órányi beszélgetés, hirtelen sok lett a medvés bolt háza melletti építkezés, elõtört az egész környék unalma, már amit én e környék iránt érzek, és alig van olyan környék, mely iránt ne ugyanezt érezném. Kész tragédia." - Hogyan sózhatom el ily szövegkörnyezetben az efféle olcsó vicceket, amilyeneket köz-és-magán dolgomra például Bajek Vigyunintól hallottam: "Az öl közén, vagy a köz ölén, ez a kérdés, barátocskám, és zsenge kapcsolatokban csak az van, miért mész már, s új találkozáskor: Na, jó volt a köz ölén? Nem jobb az öl közén?" Ezek agyalmányok, jellemzõ, hogy Bajek Vigyunin oly népszerû író ma. De még azt is nehezen írhatom Dusko egzisztencialista vallomásai mellé, hogy "régi párkapcsolat kell a köz öle és az öl köze kérdésére, hogy így hangozzék a válasz: fifti-fifti, sõt nulla-nulla". S amit magam erõltettem ki, ahogy szintén valami irodalmi megbeszélésre mentem, s amely jól sikerült, és, uram isten, én is egy medvés papírboltot láttam, más környezetben, mint Dusko a magáét, de én se bírtam visszafelé betérni, és így jutottam ide: "Magánzás és közlés? Magánzók és közlõk?" Brr, savanyú. Jaj, hogyan írjam le: a modern korban a modern férfiak meglelték a módját, hogy köztörvényes bûnök ellenére se kelljen köztörvényes bûnözõnek lenniök, még macsóknak se okvetlen, és a nõk meglelték a módját, hogy közkurválkodási magángyakorlat helyett közgyakorlatú magánkurvák legyenek, mintegy mindenki magántanár! Miféle rosszindulat ez részemrõl! Talán csak mert bármit határoztam is el, épp e "bármi" okán már elment a kedvem a megvalósítástól, és a könnyû tréfálkozás végképp ellenemre volt? Ne vonulj ki az életbõl teljesen, a szennynek is megvan a maga szépsége, mondta valaki igen eredeti jó tanácsul, más valaki pedig: be fogsz így szûkülni, bár hát, tette hozzá, ezt te kezdettõl gyakorlod, nem pusztulhatsz bele semennyijébe. Na, mégsem igaz, hogy alig lenne érintke-zési immunrendszerem? De, de, ahogy ez a - bár sikerült - találkozás után a medvés bolttal megismétlõdött! Ahogy tegnap az Istenhegyi lépcsõk fás, lombos alagútjai a japánokkal és a kínaiakkal oly veszélytelennek bizonyultak, és ahogy ma, nyílt, agyonra unt terepen egyszerûen épp emez unalom halálos mivolta okán váltam egzisztenciális lehetetlenséggé? Charlie Parker, gondolom, drogok és italok után, nem úgy, mint én, drogok vég-képp nem, jó az ital is, de nem az, na, kevés híján magam is: megvan már Charlie "Bird" Parker saját dzsesszklubja, mégis mindenkivel összevész, félbehagyja az elõadást, kiül a járdaszélre, sír. Magam nem ülök ki, nem sírok már, nincs saját dzsesszklubom. És nem hiszek semmi hasonlatban. Mégis, amit Maigret-nél Maigret-rõl olvastam: hogy õ nem gondol semmit az ügyrõl, mert õ nem gondolkozik. S róla azt mondják: nem, mert Maigret-t átitatja a dolog. Itt állhatunk meg. Ahol találkoztunk, irodalmilag, jól, ma, azt mondtam a fõnöknek: majd, ha megjött a kedves haverom, rendelek, pohár sört, a bor nekem nem megy, nálam most nem, és olyanban reménykedem... de ezt már mondtam. Csak nem is emlékszem rá, milyen volt, bizonnyal jó volt, az a sör. - Ellenben az egzisztencia-listát majd még, egyszer, persze, folytatjuk. Egyelõre új-medvétlen hazajöttem, Totyihoz, meg ehhez, de fõleg Totyihoz... s a hazajövéshez.

Figyelmébe ajánljuk