A kedvezménytörvény persze már rosszat sejtetett: ez volt az elsõ olyan momentum a köztársaság törvénykezésében, amely a politikai közösséghez való tartozást etnikai alapra próbálta helyezni. Ám amikor a státustörvény Orbánék által elképzelt változata túl messzire ment, mind a "magyarigazolványhoz" kapcsolódó jogosultságok meghatározásában, mind az etnikai kritérium érvényesítésében, s erre az Európai Unió fel is hívta a figyelmüket, õk maguk kezdték a lehátrálást; a kármentést végül a Medgyessy-kormány fejezte be.
Mindezt - ha megátalkodottan jóhiszemûek akarunk lenni - tekinthetjük valamiféle nagyvonalú, ki nem mondott konszenzusnak is. Senki nem kívánt olyan helyzetet teremteni, hogy a határon túli magyarok nagy számban áttelepülhessenek Magyarországra. Ki ezért nem, ki azért. A lappangó irredentizmus és az ellenkezõ irányú politika beláthatatlan gazdasági, bel- és külpolitikai következményeinek felelõs mérlegelése ugyanazt a végeredményt köpte ki. Az unió majd megoldja - lehetett gondolni, és ez nem is állna távol a valóságtól. Az EU pénze, befolyása és legfõbb elve, miszerint az egyén politikai jogai nem függhetnek az identitástól; meg az asszimiláció, a lassú elvándorlás és az áttelepülés; meg Románia és Szlovákia gazdasági felemelkedése, a magyar kisebbségek jól mûködõ politikai érdekképviselete és általában az etnikai elv háttérbe szorulása a taggá váló Románia és Szlovákia politikájában és hétköznapjaiban - mindez együttesen megrázkódtatások, politikai vagy etnikai erõszak nélkül a "magyarkérdést" ha nem is megoldja (ilyen ugyanis nincs), de legalábbis politikai és diplomáciai eszközökkel kezelhetõvé teszi
Ez a helyzet most egy csapásra megváltozott. És nem azért, mert egy kétes figura - akit 2000-ben, amikor a Magyarok Világszövetsége elnökévé választották, még a Fidesz is szélsõségesnek és beszámíthatatlannak tartott - összegyûjtött kétszázezer aláírást. Hiszen Orbán mondhatta volna azt, hogy a dolog nem aktuális, ezt ne így, ne most döntsük el, és õ sem hagyja magát meg a szavazóit zsarolni a lunatic fringe, a bolond szél bajkeverõitõl.
Ám a jobboldal vezetõ politikusai az aláírási kezdeményezést - gyanítjuk, még annak sikere elõtt - felkarolták. A népszavazásnak ez a lépés adja a súlyát és a tétjét, s ezért határozhatja meg most e dilemma a magyar politika minden színét és szagát; ezért találtuk egy reggel a küszöbünk elõtt a magyarkérdést. És ez ejtette csapdába a határon inneni és túli magyar politika minden szereplõjét.
Legelõször is a szocialista párt új vezetését és az új miniszterelnököt. 'k éppen nagyszabású társadalmi programot lanszíroztak, melynek egyszerre lett volna célja a szabad versenyes piacgazdaság intézményeinek megszilárdítása és az általa okozott egyenlõtlenségek enyhítése. Most a "nemzettel" kell foglalkozniuk, s azon fõhet a fejük, hogy hogyan teljesítenek a magyarságversenyben, hogy mennyit futnak száz magyaron. Dilemmájuk súlyos: ha nem mondanak hangosan nemet, s azt nem indokolják közérthetõen, megeshet, hogy az igen nyer. Ha nemet mondanak, és mégis nyer az igen, a diadalmas nacionalista eufória meg az áttelepülõk választójoga (amelyhez az állampolgárság mellé mindössze egy magyarországi lakcímmel kell rendelkezni) 2006-ban elsöpri õket. A határon túli magyar pártok és legelsõsorban az RMDSZ számára a választás nem kevésbé dermesztõ. Nemet nem mondhatnak, hisz a választóik akaratával nem mehetnek szembe: ám Romániában és Szerbiában már a minimális elvándorlás is a végüket, a magyar közösség politikai érdekképviseletének a megszûnését jelentené.
A legkisebb kockázatot Orbán Viktor vállalta. De ez a legkisebb sem elhanyagolható. Kétségtelen, hogy az igen gyõzelme nagyobb és hosszabb távú haszonnal kecsegteti, mint amekkora politikai hátrányokat a vereség jelentene - különösen, ha a szavazás ugyan érvénytelen lesz, de a végeredmény az igen szavazatok többségét mutatja majd. De az egyértelmû nem megmutatná a nacionalista program határait is.
Márpedig Orbánnak e programon kívül más mondanivalója már régóta nincs.
