Függöny

  • 2004. november 25.

Publicisztika

A summa, mint ilyen ügyekben mindig, most is ez: a Demszky-Hack-féle törvényjavaslatnak törvénnyé kellett volna lennie az új köztársaság hajnalán, és akkor már rég tudnánk, ki mindenki súgott be ki mindenkit. De mert nem így lett, pötyögtetve jönnek a lebukások, legutóbb Molnár Gál Péteré, a Népszabadság színikritikusáé. És jöttek, jönnek és jönni fognak a részletek: a lakonikus beismerés és a hallgatás; meg a vádak, a hazugságok, a csúsztatások.

A TV2 múlt vasárnap esti riportja is teli volt velük; már sejtetve van, hogy a besúgó élet és halál ura volt színikritikáiban, hogy halálba kergetett, szíven döfött, letaszított és sárba tiport - meg hogy szakmailag is hiteltelen, hisz amirõl azt mondta, rossz és végig se nézte, arról jót írt másnap: ilyenek a besúgók. Kern András ezzel a nyilatkozatával kijelölte azt a pályát, amelyen ez a botrány mostantól - a színházi szakma egy részének nagy megkönnyebbülésére - haladni fog: a kritikusi életmûvet próbálta meg érvényteleníteni. Ha a besúgó színikritikát írt, akkor amit rossznak mondott, az nyilván jó volt, akit rossznak mondott, az a kommunizmus áldozata.

Ahogy MGP besúgását suttogják hetek óta, úgy suttogják nyomában a görög tragédiák vehemenciáját és horderejét idézõ áldozatlistát, a sértettség-megbántottság-káröröm-bosszú tirádákat. Már nem kell azon gondolkodni, hogy a betegség milyen bugyrai, a nehéz ember milyen társadalmi konfliktusai vezettek Latinovits Zoltán halálához. Elég annyit tudni, hogy besúgója megsemmisítõ kritikája "halálba kergette". És lesz persze, aki mindezt el is hiszi.

És MGP vajon kit gyõz meg, hogy elszámolása az õ magánügye? Ki hiszi el, hogy ez egyszemélyes játszma? Hogy úgy helyes, ha még a jelentések nyilvánossága is nagyobb, mint az elszámolásé? Még õ maga se gondolja így, nyilván. A Népszabadság a kezdeti zavar és mentegetés-mentegetõzés után kedd reggel - igaz, némileg dodonai módon megfogalmazott - vezércikkben mondta ki, hogy MGP színházi kritikákat a lapba többé nem írhat. Ha másképp döntenek, MGP magát a lapot rántotta volna a mélybe.

Széles körben mondogatták, hogy MGP a színikritikáiban sem állt szilárd morális alapokon. Néha sötét, néha kiszámíthatatlan motivációk feltételezésével kellett fölfejteni - nem azt, hogy mit írt, mert az mindig világos és frappáns volt, hanem hogy miért azt írta, amit írt. Errõl most már sejthetünk valamit. (A színházi szakma egy nem jelentéktelen hányada ugyanakkor nem gyûlölte, hanem kedvelte MGP-t, a barátságát kereste - olykor találta is -, és törleszkedett hozzá.) Múlt hét óta nemcsak eddigi szakmai észrevételei váltak megkérdõjelezhetõvé, de a további kritikusi tevékenység morális fedezete is megsemmisült. Nemcsak azt nem lehet elhinni ezentúl, amit a III. Richárdról mond, hanem azt sem, amit a Charlye nénjérõl. Ekkora a különbség a titokban maradt és a leleplezett bûn között.

Kiderült egy mocskos titok. Nyomában még több mocsok árad. Így lesz mindaddig, amíg az író, a filmrendezõ, a politikus, a sportoló és most a színikritikus után - akár már holnap - leleplezõdik egy újabb szakma képviselõje. Így lesz ez mindaddig, amígÉ Ceterum censeo: a Demszky-Hack-féle törvényjavaslatot el kellett volna fogadni. A politika felelõssége, hogy nem így lett; azoké, akik annak idején ellenérdekeltek voltak a lista nyilvánosságra hozatalában. 'k tudják, miért. Mi is tudjuk.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)