A Szkénében egy színészcsoport Bozgorok címmel egy olykor rögtönzöttnek tetszõ darabot ad elõ, amely egy erdélyi falu kocsmájában játszódik. A darab végén kihirdetik, hogy mostantól mindenkinek lehet útlevele. Erre a vacsorához készülõdõk - a kocsmáros, a pincérlány, a pesti karrierrõl álmodozó énekesnõ, a Pesten szõttest árusító, viseletbe öltözött asszony meg az Erdélyt járó magyarországi turisták mind sorba állnak, és indulnak "Magyarba". A színpadon magára maradó fiatalember esedezve kéri a közönséget, osszák meg vele az idõközben elkészült fazéknyi puliszkát meg a gombás tokányt. A nézõk között néhány lány a könnyeit törölgetve borul kedvese vállára: nyilván a közelmúltban települtek át - vagy õk, vagy a szüleik - Erdélybõl. A küszöbönálló népszavazás a kettõs állampolgárságról, azaz a magyar útlevélrõl váratlan aktualitást ad a darabnak, amelyet már az elmúlt évadban is játszottak Magyarországon és Erdélyben is.
A táplálkozásra invitált közönség hosszan tétovázik, hogy a felszólítás a darabhoz tartozik-e, vagy tényleges vacsorameghívást jelent. Percek telnek el, amíg a legelszántabb nézõk a kezükbe merik venni a tányért, hogy a gõzölgõ fazekakhoz járuljanak. Valahogy így tétovázott az egész politikai elit is, amikor ez az õrület, a senki által nem kívánt népszavazás, amely a tizenötmillió magyar költõi metaforáját jogi és költségvetési ténnyé változtathatja át, egyszerre ott fortyogott az orra elõtt.
*
A referendum hõse, Patrubány Miklós például a Népszabadságnak adott interjúban (november 10.) azt mondta, hogy a magyar nép nem csõcselék, nem kell tehát attól tartani, hogy az erdélyiek elárasztják majd az országot. Különben is olyan állampolgárságot kérnek, amellyel nem jár automatikus áttelepülés. A kormányzati vendégház elõtt tartott sajtótájékoztatóján viszont ugyanõ azt mondta: az áttelepülõk adóforintjaiból az állam többletbevételhez jutna. Orbán Viktor november 12-én a Magyar Állandó Értekezleten (MÁÉRT) kijelentette: a kettõs állampolgárságnak nincs költségvetési vonzata, majd másnap a Fidesz fórumán leszólta a kormányt, amiért költségvetési kérdésként kezeli a kettõs állampolgárságot. Hiller István, mint aki most ébredt téli álmából, a MÁÉRT-on vízummentes úti okmányt javasolt a határon túli magyarok számára. Holott illene tudnia, hogy az EU-tagországok esetében a vízumkényszerrõl-vízummentességrõl nem az MSZP, hanem az unió dönt. Petrétei igazságügyi miniszter a hajdani kishatár-átlépési igazolvány felújításával vélte áthidalhatónak a problémát. (Hasonló megoldást javasolt korábban Szabó Vilmos, a határon túli magyarokért felelõs miniszterelnökségi államtitkár is.) Szerencsére Petrétei jogtudó emberként rögtön hozzá is tette: az ötlet jó, de megvalósíthatatlan. Mindazonáltal - teljesítendõ pártja politikai igényeit - kiadta az ukázt, hogy a minisztérium apparátusa alkossa meg a külhoni útlevélrõl szóló törvény tervezetét. Lehet, hogy mire e sorok az olvasó szeme elé kerülnek, már a parlament vitázik a magyarigazolvány eme habosított változatáról, amely körülbelül úgy viszonylik majd a nemzetközi forgalomban használható útlevélhez, mint a Gazdálkodj okosan! elnevezésû szocialista Capitaly papírpénze a konvertibilis valutához. De jól érezheti most magát Bárándy Péter ügyvédi talárjában a Princz Gábor-per tárgyalásán!
A zavarodott kapkodás mélyebb oka, hogy a közelgõ referendum rákényszerítette a politikai elitet, hogy szembetalálkozzon önnön "magyarságpolitikájával". A baloldalnak a koncepciótlan, nem is létezõ "szomszédságpolitikájával", a jobboldalnak az álszent, hazug "nemzetpolitikájával" kell számot vetnie. Hiába javasolták szakértõk és civil szervezetek a mindenkori kormánynak, hogy dolgozza ki a maga migrációs stratégiáját, amelyben helye van az emberséges menekültpolitikának, a haszonelvû bevándorláspolitikának és a Magyarországon dolgozni, élni kívánó határon túli magyarok ésszerû támogatásának - semmi sem történt. A kormány megrendelésére készült tanulmányok is megvitatlanul kerültek az irattárakba.
Határon inneni magyarok
1991. november 26-án Solt Ottilia a parlamentben kérdést intézett a belügyminiszterhez. A vége felé járt már a nagy menekülés korszaka, amikor a Ceausüescu-korszak õrjöngõ agóniája, a romániai forradalom és a marosvásárhelyi pogrom hatására mintegy hetvenezer ember menekült Magyarországra, többnyire az itt maradás szándékával. Múlóban volt az erdélyiek iránti rajongás, és véget ért a rendészeti szervek "elbizonytalanodása". Solt Ottilia egy erdélyi villanyszerelõrõl beszélt, akinek a szakmája tilalmi listára került: a hazai munkaerõ-kínálatra tekintettel külföldi villanyszerelõt ettõl kezdve nem lehetett foglalkoztatni. Minthogy munkája, megélhetése már nem volt, az idegenrendészet nem hosszabbította meg a tartózkodási engedélyét. Menjen haza, tanácsolták neki, állampolgársági ügye elintézõdését Romániában is kivárhatja. Gátlástalanul a szemébe hazudtak, hiszen pontosan tudták: az ország végleges elhagyása okafogyottá teszi a honosítási kérelmet. Úgy tûnt, mintha Boross Péter õszintén felháborodott volna. "Kizárt dolognak tartom, hogy a szóban forgó fiatalembert Magyarországról kiutasították volna. Ha ez megtörtént volna, akkor nagyon súlyos következményei lesznek és lehetnek arra nézve, aki ezt megtette" - mondta. Válasza végén jelezte: a készülõ idegenrendészeti és a készülõ állampolgársági törvény "megnyugtatóan, hogy úgy mondjam, kiemelt módon" rendezni fogja ezt a kérdést.
Aztán a parlament elé kerülõ és végül elfogadott idegenrendészeti törvényben csak annyi kedvezményt kaptak a magyar nemzetiségû külföldiek, hogy nem kell három évig Magyarországon tartózkodniuk ahhoz, hogy benyújthassák a bevándorlási (illetve mai nevén a letelepedési) engedély iránti kérelmet. De tartózkodási engedélyhez õk is csak akkor juthatnak, ha megélhetésük, lakásuk biztosítva van. Vagyis ha van pénzük, vagy találnak olyan munkáltatót, aki megszerzi számukra a munkavállalási engedélyt. Ha azonban elvesztik az állásukat, mehetnek vissza Romániába, mert az új álláshoz új munkavállalási engedély kell, és azt csak a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban kérelmezhetik. Ha Boross Pétert utóbb is felháborította, hogy Magyarországról kiutasítanak - mit kiutasítanak: fegyveres határõrkísérettel kitoloncolnak - magyarokat, akkor 1991 óta máig sok ezer alkalma lehetett a felháborodásra.
A parlamenti pártoknak a kilencvenes évek elejétõl máig következetes politikája volt, hogy a határon túli magyarok magyarországi tartózkodását, munkavállalását, letelepedését csak nagyon mérsékelten szabad támogatni. A leginkább szókimondó módon ezt az álláspontot a kormányzó MDF jobbszárnyán elhelyezkedõ Zétényi Zsolt fogalmazta meg: "Élegyünk egy kicsit keményebbek a magyar nemzetiségû polgárokkal szemben - mondta a képviselõ a parlament 1993. április 27-i ülésén - (...) ne az õ egyéni érdekeiket nézzük, hanem a határon túl élõ magyarságnak mint kollektívumnak az érdekeit."
E szellemiség jegyében terelték egy táborba a horvátországi magyar falvak, Kórogy, Szentlászló elmenekült lakosságát, gátolták meg beilleszkedésüket a magyar társadalomba, és toloncolták vissza õket nyolc év múltán zeneszóval és nemzeti zászlók alatt Horvátországba, miután Orbán Viktor felavatta a magyar segítséggel újjáépített szentlászlói református templomot. Lehet, hogy a kitoloncolás kifejezést némelyek méltatlannak találják. Tény azonban, hogy a magyar és a horvát kormány megegyezése után az érintetteket senki sem kérdezte meg, menni akarnak-e vagy maradni. Mint ahogy azt sem kérdezték meg, hogy szétlõtt házaikat mibõl fogják lakhatóvá tenni. Problémát csak a vajdasági magyarok okoztak: hiába kapták meg ugyanis a kitoloncolásról szóló határozatot, a Milosevic-kormányzat nem engedte visszatérni õket Szerbiába. És ha jobb híján megpróbáltak továbbmenni Ausztriába, könnyen idegenrendészeti õrizetbe kerültek. A nagyfai börtönben a kosovói albánok kiröhögték õket. "Miért hazudtok, hogy ti magyarok vagytok? Hogy lehetnének magyarok Magyarországon idegenrendészeti õrizetben? Ez olyan, mintha minket Albániában õrizetbe vennének." Való igaz, az albán hatóságok számos idegenrendészeti õrizetben lévõ kosovói albánnak állítottak ki útlevelet, hogy elhagyhassák Magyarországot. A magyarok pedig ott maradtak a magyar börtönben.
Szûkmarkúan bánt az 1993-as idegenrendészeti törvény azokkal is, akik azért kértek tartózkodási engedélyt, hogy együtt élhessenek magyar állampolgár vagy Magyarországon jogszerûen tartózkodó családjukkal: házas- vagy élettársukkal, gyermekeikkel. Tartózkodási engedélyt csak akkor kaphattak, ha lakásuk, megélhetésük biztosított volt. A hazai minimálbért az idegenrendészeti hatóság általában nem tartotta elégségesnek a megélhetéshez, és így nem adta meg a tartózkodási engedélyt. Ez a jogszabály persze egyformán vonatkozott minden külföldire, a valóságban azonban sokkal többször fordult elõ a magyar-külföldi magyar családi kapcsolat, mint a magyar-külföldi. Így tehát az, hogy az idegenrendészeti törvény a tartózkodási engedélyek kérdésében egyáltalán nem vett tudomást a családi kapcsolatokról, leginkább megint csak a határon túli magyarokat sújtotta, meg azokat a szerény jövedelmû magyar állampolgárokat, akik az életüket botor módon egy erdélyi vagy egy vajdasági magyarral akarták összekapcsolni.
Tíz év idegenrendészeti tapasztalatai világossá tették: a határon túli magyar addig része a nemzetnek, az összmagyarságnak, amíg tény-legesen túl van a határon. Ha Magyarországon van, akár menekült, akár munkát keres, akár szükséget szenvedõ családtag, éppen olyan gyanús, elkergetendõ idegen, mint bármelyik külföldi, aki nem turistaként és nem beruházóként tartózkodik Magyarországon. Ezek a tapasztalatok érthetõvé teszik, hogy a határon túli magyarok csodát várnak a kettõs állampolgárságtól.
Állampolgárság vagy útilapu?
Amit - úgy tetszik - igazából senki sem akar megadni nekik. Emlékezhetünk még, a státustörvény vitájának a fõ szólama a szülõföldön való boldogulás volt. A javaslatban foglaltak - mondta expozéjában Martonyi János külügyminiszter - "megkönnyítik a határon túl élõ magyarok számára, hogy itthon érezhessék magukat Magyarországon, éspedig anélkül, hogy magyar állampolgárrá válnának vagy állandó tartózkodási engedélyt kérnének". Orbán Viktor úgy emlékszik, hogy a magyarigazolvány a kormányváltást követõ módosítás elõtt "Kárpát-medencei magyar útlevél volt" (lásd a MÁÉRT-on mondott beszédét), holott a státustörvény vitájában Balla Mihály, a Fidesz vezérszónoka kifejtette: a schengeni elvek nem sérülnek, mert a magyarigazolvány nem út-levél.
A MÁÉRT-on Orbán Viktor már nem is kettõs állampolgárságról beszélt, hanem olyan, a magyar út-levéllel azonos okmányról, amely lehetõvé tenné a szabad beutazást az egész Európai Unióba. Nem kell hozzá uniós szakértõnek lenni, hogy nyilvánvaló legyen: ilyen útlevél nincs. Az uniós szabályozás és még inkább a schengeni szabályozás lényege, hogy szabad mozgást biztosít a tagországok állampolgárai, továbbá - bizonyos korlátozásokkal - harmadik országoknak a tagországokban letelepedett állampolgárai számára; szigorúan ellenõrzi viszont az unión kívüli országok állampolgárainak a beutazását az unió területére. Szavazzunk igennel, aztán bízzuk a demokratikusan megválasztott képviselõkre, hogy kétharmados konszenzussal megalkossák a törvényt. Azaz döntsön a nép - aztán a képviselõk majd úgy értelmezik a döntést, ahogy az erõviszonyok éppen lehetõvé teszik. 2006-ig elegendõ muníciót ad a kormány támogatására (vagy bírá-latára), hogy nem hajtotta végre a nép döntését. Utána pedig, ha Orbán kerülne kormányra, akkor az ellenzék lesz az oka, hogy nem sikerül elérni a kétharmados konszenzust. A megalkotandó törvénynek azt is tartalmaznia kellene, hogy a kettõs állampolgárság egyetlen forint terhet sem jelenthet a magyar adófizetõknek. Holott a polgári Magyarország karizmatikus vezetõje minden bizonnyal pontosan tudja: a csekély kedvezményeket nyújtó magyarigazolvány is hétmilliárd forintjába kerül a költségvetésnek. Mindezeket a kijelentéseket csak egyféleképpen lehet értelmezni: az európai útlevél és a kettõs állampolgárság mindent megad a határon túli magyaroknak (elsõsorban az unióban való utazás szabadságát), aminek a megadása nem a magyar államtól, hanem az unió döntéshozóitól függ. Ezzel szemben nem adja meg azt, ami a magyar államtól függ: a Magyarországon való letelepedés szabadságát.
A népszavazás kérdése egyértelmû: "Akarja-e, hogy az Országgyûlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelemre - magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségûnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti >>Magyar igazolvánnyalA kettõs állampolgársággal az a legfõbb baj, hogy következményei teljesen kiszámíthatatlanok; ezért is ingadoznak a kormány számításai szerint az áttelepüléssel kapcsolatos többletkiadások a 4 és fél milliárd és az 537 milliárd között. A magyarigazolványt eddig nyolcszázezren váltották ki, Romániában az ottani magyarság 34,47 százaléka. A kettõs állampolgárságra az RMDSZ becslése szerint a jogosultak mintegy 60 százaléka tart igényt. Viszont ugyancsak az RMDSZ úgy véli, a kettõs állampolgárság alapján a lakosságnak mindössze 8 százaléka foglalkozik azzal a gondolattal, hogy elhagyja Erdélyt. Ezzel szemben a Magyar Tudományos Akadémia Nemzetközi Migrációs és Menekültügyi Kutatóközpont kiadványa szerint a "Kárpát-medencei magyarok valamivel kevesebb mint fele tervez rövid távú, körülbelül negyede hosszú távú külföldi munkavállalást, és mintegy ötöde foglalkozik a kivándorlás gondolatával". De nem kizárólag magyarországi munkavállalásban gondolkodnak. Az erdélyi megkérdezettek 22 százaléka vállalna hosszabb távon munkát Magyarországon, 10 százaléka Németországban, illetve Ausztriában (Sik Endre - Simonovits Bori tanulmánya. In: Menni vagy maradni? Budapest, 2003. 43. oldal).
Bizonytalan az is, hány ember volna jogosult a kedvezményes honosításra. A 2001-2002-es népszámlálási adatok szerint a környezõ országokban összesen 2 463 170 ember vallotta magát magyar nemzetiségûnek. A Magyarok Világszövetsége a környezõ országok hárommilliós magyarságáról beszél. Az RMDSZ szakértõi szerint ma senki sem tagadja le magyar voltát, tehát a másfél milliós magyar kisebbség Romániában valós szám. A legfõbb bizonytalansági tényezõ a cigány lakosság létszáma. A 2002-es népszámláláskor Romániában 535 ezer ember vallotta magát cigány nemzetiségûnek, a roma szervezetek ellenben hárommillió romáról beszélnek. A magukat romának mondók közül mindössze 24 ezren állították, hogy magyar anyanyelvûek. Valószínû azonban, hogy a romák jelentõs része kétnyelvû: a magyarlakta vidékeken anyanyelvi szinten beszélik a magyart, de beszélnek románul vagy romani nyelven is. Az RMDSZ megkérdezett munkatársa szerint létszámukhoz képest a magyar anyanyelvû cigányok nagyobb arányban kérték a magyarigazolványt, mint a magyar nem-zetiségûek, és cigány volta miatt az ajánlást senkitõl sem tagadták meg, aki megfelelt a feltételeknek. Márpedig a magyarlakta vidékeken a cigányok a magyar egyházakhoz tartoznak, a magyar településeken gyerekeik magyar iskolába járnak, és mint a marosvásárhelyi események mutatják, sok helyütt inkább a magyarokkal szolidárisak. Zétényi Zsolt annak idején kétmillió cigány áttelepülésével riogatta a parlamentet. Ez persze komolytalan becslés, de a kedvezményes honosítást igénylõk jó tíz százakéka lehet roma, akiktõl etnikai alapon aligha lehet megtagadni a magyar állampolgárságot. Attól tartok, hogy a népszavazás búsmagyar hívei nem az õ honosításukra gondoltak.
RMDSZ-es becslés szerint Erdélybõl harmincezer magyar dolgozik Magyarországon munkavállalási engedéllyel és további ötvenezer feketén. A feketén dolgozók harmincnaponta hazamentek, majd rögtön visszafordultak, így magyarországi tartózkodásuk legális volt, csak akkor fenyegette õket kiutasítás, ha tetten - azaz munkavégzés közben - érték õket. Ez a rendszer jó volt a munkavállalóknak, hiszen szakképzetlen munkavállalóként aligha kaptak volna munkavállalási engedélyt, jó volt a munkaadóknak, mert olcsó munkaerõhöz jutottak, és jó volt a határõröknek, akik 15-20 ezer forintot kaszáltak egy-egy munkásbusz utasaitól, hogy akadékoskodás nélkül átengedjék õket a határon, noha elõzõ nap hagyták el az országot. Az EU-csatlakozás ennek is véget vetett, hiszen évi kétszer három hónapra korlátozta a magyarországi tartózkodás lehetõségét. Aki ezt az idõt túllépi, jogellenesen tartózkodik az országban, és kiutasítással kell számolnia. Ez is olyan tényezõ, amely megnöveli az igényt a magyar állampolgárságra. Hárs Ágnes felmérése szerint a határon túli magyarok átlagos bérelvárása Magyarországon (kerekítve) 62 500 forint, a hazai keresetek átlaga viszont a teljes munkaidõben foglalkoztatottak körében 104 400 forint. (In: Menni vagy maradni? 91. oldal.) A határon túliak feltûnése a munkaerõpiacon tehát - legalábbis egy idõre - leszorítaná a hazai munkabéreket. Érdekes ebben az összefüggésben, hogy Orbán Viktor a gyors gazdasági növekedés biztosítékának nevezte a Kárpát-medence 14 milliós munkaerõ-potenciálját, méghozzá elsõ ízben az Amerikai Kereskedelmi Kamara üzleti ebédjén 2001 júniusában (lásd: Népszabadság, 2004. november 16.). Magyarán az akkor még aktív miniszterelnök a hazai olcsó munkaerõ-kínálatra hívta fel a külföldi tõkések figyelmét. Nincs ebben semmi meglepõ. Fekete Gyula, az író népesedéspolitikai kampánya során arról beszélt, hogy hajdan a hét-nyolc gyerekes parasztcsaládok legkisebb gyerekeibõl lettek a csatorna- és pöcegödör-tisztítók. Nálunk nem lesznek török vendégmunkások, mint Németországban, hogy elvégezzék a piszkos munkákat. Ezért van szükség nálunk nagy családokra, hogy legyen pöcegödör-tisztító. Mindig nagyon érdekes és tanulságos, hogyan ér össze a nemzeti pátosz és a legdurvább kizsákmányoló logika.
Akkor is és most is
1982-ben az alábbiakat írtam a szamizdat Beszélõ 5-6. számába: "Minden embernek joga, hogy a szülõföldjén éljen szabadon, biztonságban, hogy hátrány nélkül használhassa anyanyelvét, ragaszkodhasson anyanyelvi kultúrájához. (É) Ugyanakkor azonban úgy véljük, hogy azoknak, akik magyar nemzetiségûnek vallják magukat, és bármi okból Magyarországon kívánnak élni, minden segítséget meg kell kapniuk, hogy ugyanolyan esélyekkel és lehetõségekkel éljenek hazánkban, mint a született magyar állampolgárok." (Beszélõ Összkiadás I. kötet, 323. oldal.)
Ma is így gondolom: egy magyar anyanyelvû, magát magyarnak valló embernek alanyi joga, hogy magyar állampolgárként Magyarországon éljen. Liberális barátaimmal ellentétben én hosszú ideig igyekeztem megõrizni magamban annak az Orbán Viktornak az emlékét, aki az új magyar demokrácia elsõ kétes hitelû, elsõ neobarokkba hajló tömegrendezvényén, Nagy Imre temetésén beszédével visszaadta a gyász és a rendszerváltó demonstráció hitelét. Azt azonban nem lehet és nem fogom megbocsátani neki, hogy pillanatnyi politikai érdekbõl választásra kényszerít a természetes érzéseim és a józan ítélõképességem között. Tudom, hogy a határon túli magyarok magyarok, és joguk van rá, hogy magyarként éljenek a szülõföldjükön, vagy magyar állampolgárok legyenek, ha Magyarországon akarnak élni. De egy bizonytalan tartalmú állampolgárságnak - amely arra biztosan jó, hogy szembefordítsa a határon túli magyarokat azzal az országgal, amelynek a lakosai, arra azonban a szavaztatók rejtett szándéka szerint sem jó, hogy viselõi valóban teljes jogú magyar állampolgárok legyenek - sokkal több a valóságos veszélye, mint a jelképes haszna. Ebbe a népszavazásba a kalandorság hajszolta bele az országot, politikai súlyt azonban az adott neki, hogy Orbán Viktor - megtagadva a maga és a pártja korábbi álláspontját - felkarolta a népszínmûbe illõ kezdeményezést. Szekundáltak neki az irredenta szervezetek, szekundáltak a történelmi egyházak, amelyek lelkiismeret-vizsgálat nélkül felejtették el, hogyan kollaboráltak az utolsó pillanatig a Kádár-rendszerrel, de jobb meggyõzõdésük ellenére nem mertek nemet mondani a határon túli magyar szervezetek sem, pedig õket tönkreverheti a népszavazás, akár a nem gyõz, akár az igen.
Nem, nem lehet otthon maradni, nem lehet kibújni a felelõsség alól. Nemet kell mondani, bármilyen fájdalmas is.
A szerző a Magyar Helsinki Bizottság elnöke.
