De Irakban nem ez történik. Még akkor sem, ha az ideiglenes amerikai közigazgatás közvetlenül a háború befejezése után körülbelül mindent elrontott, amit el lehetett, és ha az Abu Graib börtönben szörnyû dolgok történtek. Az egyre inkább az 1990-91-es Jugoszláviára emlékeztetõ Irakban momentán választásra készülnek, miközben etnikai-vallási polgárháború lappang az országban. A január 30-ára kitûzött szavazás után valamiféle alkotmányozó nemzetgyûlésnek kell(ene) alakulnia, melyben arányosan képviseltetik magukat az ország etnikai és vallási közösségei. Az õ közös feladatuk az, hogy konszenzussal megalkossák Irak új alkotmányát és tartós választási törvényeit. Hogy lefektessék azokat a szabályokat, amelyek betartása meggátolhatja az állam széthullását és mindazt, ami ezzel szükségszerûen együtt jár: az etnikai és/vagy vallási motivációjú vérontást. Az ország három nagy közössége közül a többségi síita mihamarabbi választást sürget, és abban reménykedik, hogy ha egyszer az amerikaiak lelépnek, vagy legalábbis nem néznek oda, a maga kevés jót jósoló elképzelései szerint rendezheti be az országot. A kurdok duzzogva és egyelõre szintén támogatják az egységes Irakot (bár arról, hogy az új államnak mennyire kell egységesnek lennie, vészjóslóan mást gondolnak, mint a síiták). A kisebbségi szunniták viszont, illetve azok, akik a nevükben szétlövették Fallúdzsát, majd megpucoltak, nem kérnek az egészbõl; politikai vezetõik a dolgok jelen állása szerint bojkottálni fogják a választást.
Lehet mondani, hogy ennek az egésznek semmi köze sem Szaddám Huszein vegyi fegyvereihez, sem a radikális iszlamista terrorizmushoz, vagyis a háború néhány eredeti indokához. Ez igaz is lenne: de a full contact polgárháború veszélye ennek az igazságnak az ismételgetésétõl még nem múlik el. A totális erõszak veszélye attól múlhat el, ha a (többé-kevésbé) demokratikus játékszabályok kidolgozását és betartását egy külsõ, semleges erõ szavatolja. Azok az iraki politikusok, katonák, rendõrök, akik ezeket a játékszabályokat elfogadják, a szó szoros értelmében az életükkel játszanak; és nem csak a sajátjukéval, hanem a családtagjaikéval is.
Lehet azt is mondani, hogy mi a francot keres a nyugati világ vagy legalábbis annak az egyik fele ebben az egészben. Ez nem valami ízléses vélemény, ugyanis a mondat másképp nem folytatódhat, mint hogy: hadd gyilkolják egymást halomra. (Pedig az emberek sosem "egymást" gyilkolják. Valakik gyilkolnak másvalakiket.) Sõt, ez a folytatás még úgy is folytatódhat, hogy: a koszos arabok. Ez meg akkor mi? És ez a vélemény bölcsnek sem nagyon bölcs: korunk egyik uralkodó eszmeáramlata az etnikai és vallási fanatizmus. Minden megfutamodás elõle csak õt erõsíti: mígnem egyszer a mi ajtónkon is bekopog. És senki nem lesz, aki megvédjen tõle.
Már az sem lett volna jó döntés, ha az Országgyûlés csak márciusig hosszabbítja meg a magyar kontingens mandátumát. Igen, a magyar lakosság nagy többsége rokonszenvezik a távozással; de a lakosságnak azért vannak nálánál tájékozottabb, felelõs vezetõi, hogy elmagyarázzák: a hazájuk elég erõs ahhoz, hogy bizonyos egyszerû elvek miatt továbbra is részt vegyen ebben az akcióban. Még akkor is, ha annak célja semmilyen összefüggésben nem áll közvetlen, egyéni érdekeikkel.
A magyar katonák december végi kivonása pedig, ami azt jelenti, hogy még a januári iraki választások lebonyolításában sem tudunk a magunk szerény módján segíteni, szûkkeblûség, szégyen, gyávaság. Nem a katonáké: azoknak a politikusoknak a gyávasága, akik nem mertek szembenézni saját közönségükkel.
