Vélemény

Kérem az olvasót, tegye le az újságot, ragadjon színes ceruzát, A4-es papírt, és raj­zoljon. Ha ember lenne a magyar állam, hogy nézne ki?

Oh, ez egyhetes történet már, kit érdekel, túl vagyunk rajta, nem haltunk bele. Különben is, valami kiskereszt, a legkisebb, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, polgári tagozat, nemcsak augusztus huszadikán, de minden állami és nemzeti ünnepen húszasával-harmincasával hajigálják a csókosok után, tán még apanázs sem jár vele.

Hétfőn tartotta meg Orbán Viktor a külföldre akkreditált magyar nagyköveteknek a szokásos éves miniszterelnöki eligazítást. Orbán a hagymázasra sikeredett tusnádfürdői fölszólamlásához képest – amelyben ideológiai tanácsadója, Tellér Gyula zavaros tantételeit adta elő a liberális demokrácia meghaladásáról – kifejezetten összeszedett beszéddel rukkolt elő.

Olyan embert kellett kinevezni ebbe a pozícióba, akire nem hatnak az érvek, minthogy nem tárgyalni megy, hanem alkudni, mint tette a baltás gyilkos vagy Paks esetében, vagy a kazah és közel-keleti útjai során.

Nagyon mellre szívtam, ahogy liberális oldalról vegzálták Kertész Imrét, amiért átvette a Szent István Rendet, a legmagasabb magyar kitüntetést.

Lakótelepi másfél szobás lakás, nagyszoba. Négyen-öten ülnek körbe, a sejt. Teli hamutartók, félig összegyűrt, üres sörösdobozok között, vastag pulóverben, csukott ablak mellett, a füstöt vágni lehet, orrtőnél gyöngyözik az izzadság. Az ajtó mögött, a félszobában a süket nagymama óbégat, hogy a rohadt kommunisták erre meg arra, aztán lever valamit, hangos csörömpölés, s már az isten erre meg arra jön.

Mint az úthenger, úgy halad előre a Liget Budapest projekt: nemrégiben lezárult a Múzeumi Negyed épületeire kiírt tervpályázat első fordulója, majd nem sokkal ezután nyilvánosságra került egy hatástanulmány a megtérülés lehetőségeiről.

Amikor a harmadik Orbán-kormány a minap megvásárolta a negyedik legnagyobb magyar bankot, az MKB-t, déjà vu érzésem támadt: valami hasonlót láthattunk 1998-ban, amikor az első Orbán-kormány állami tulajdonba vonta a csőd szélére jutott Postabankot.

– Fizetőpincér Uram! – rikoltom a romkocsmaövezetben nyakasul házi kosztot tartó, monarchiás véralkatú kisvendéglő kerthelyisé­gében, kispolcom mellől, mely a Mámor Kiskönyvtára sokat látott támpéldányait őrzi. – Ma kimondottan bűvöletes az idő, a felhők az elmúlt napokban kiadták magvukat, nap se gyilkol immár, az égbolt réseiből kedves szellő birizgálja pocakunkat; summa: ma klasszikusan limonádénap van, szóval kérek ide, az asztalomra egy jéghideg kancsóval, hogy mihamarabb megkezdhessem döntőnek mutatkozó előadásomat a magyar mámor történetéről! Bár ma délelőtt riasztóan kihalt e máskor oly sok férfizörejtől hangos bejzli.

Az, hogy egy állam bizonyos – elsősorban anyagi – feltételek okán állampolgárságot ad bizonyos személyeknek, nem ritka eset, de a civilizált világban ezt egyedi elbírálás után szokás megtenni. Az olyan kormány, amelyik tömegesen, sőt egyértelmű üzletszerűséggel teszi ezt, nos, annak a kormánynak a renoméja a nemzetközi életben mindig nagyon rossz.

Találkozás egy viszonylag fiatal emberrel: a 2006-os Orbán elvenné az EU-s pénzeket a mai Orbántól. A maga módján a mai is elveszi.

A demokratikus ellenzék csak a maga nagyon kvalitásos kultúrájában él, s e pozíció vagy lelkiállapot egyáltalán nem konvertálható meggyőző politikai sikerré. A forradalmisággal oly sokszor hírbe hozott orosz emberről mára kiderült, hogy lelkében mélységesen ellenforradalmi.

Ha a jogalkotó megbélyegzi, kipécézi a különféle okokból gyermek nélkül maradtakat, és nyugdíjukat jelentősen csökkenti, elvonja vagy későbbre tolja, úgy ezt az amúgy is sérülékeny réteget a legnyersebb biopolitikai erőszaknak teszi ki.

Mostanában sokat hallunk a nemzeti felelősség kérdéséről: pontosabban arról, hogy a magyar nemzetet nem terheli felelősség a történelem során az országban elkövetett bűnökért. Legemlékezetesebb Schmidt Mária nyilatkozata a kérdésről a Népszabadságban.