A begyakoroltnak tetsző nagyköveti alákérdezések is flottul mentek, és e kérdésekre a kormányfő a rá jellemző szellemes, egyszersmind logikus okfejtéssel válaszolt mindahányszor. A műsor mindenekelőtt a nagy számban megjelent tudósítónak – közöttük a számos külföldi újságírónak – szólt, akik persze nem kérdezhettek, viszont háborítatlanul jegyzetelhettek.
A fejtágítón a pragmatikus Orbánt láthattuk, aki a gazdaságvezérelte világban való helytálláshoz látta el tanáccsal a magyar államot külföldön képviselő főhivatalnokokat. Manapság az ideológiai alapú (kül)politizálással semmire nem megyünk, azt különben is a „félnótás országoknak találták ki az okos országok”, csakis a nemzeti érdekek mindenekfölöttisége hozhat sikert – mondta. Lám, például az Egyesült Államok is Kínával finanszíroztatja az államadósságát, úgyhogy ne vegyük komolyan, amikor Nyugaton a magyar kormány orosz orientációján kiakadnak. Nem kell szégyenkezni, a kritikát ugyan udvariasságból hallgassuk meg, de a magyar reakció semmiképpen se védekező, inkább magyarázó, fölvilágosító-nevelő jellegű legyen. Főleg, hogy van mire büszkének lenni: a külföld számára először szokatlannak tűnő, de mind elismertebb magyar intézkedéseknek köszönhetően beindul (majd) a gazdasági növekedés, a hazai demokrácia állapota pedig egyenesen „makulátlan”, mivel Magyarországot széltében-hosszában átvilágították az unió megfelelő szervei, és az állam demokratikus berendezkedését rendben lévőnek találták. Természetesen a túl nagy arc sem szerencsés, hiszen akkora Magyarország súlya, amekkorának a partnerek azt értékelik – figyelmeztetett a kormányfő, és éppen csak azt nem mondta, hogy merjünk végre kicsik lenni.
Nos, nem a „makulátlan” hazai demokráciára utalás volt az egyetlen, amelyen megbukott ez a szépen koreografált tündérmese. Az unió éppen hogy nem ütött rá semmiféle pecsétet az orbáni hatalmi berendezkedésre – mondjuk a bármikor beélesíthető sajtótörvényre vagy az egyirányúsított választásokra –, de nem is e cinikus kitétel volt az Orbán-beszéd lényege. Hanem az az önigazoló ária, amit a magyar gazdaság növekedéséről és remek kilátásairól elővezetett. Ám a miniszterelnök egyvalamiben brutálisan őszinte volt: a nagykövetek legfőbb feladata ugyanis az „akár vállalati szintű” kapcsolattartás lesz. Ez nyilvánvaló utasítás volt a minél több befektető becserkészésére és Magyarországra csábítására. Ez a szent cél ír felül mindent, azokat az értékeket is, amiket nemcsak a rendszerváltás, de a 2000-es évek ellenzéki Fidesze is hangosan képviselt (mondjuk Kínával vagy Oroszországgal szemben). Az Orbán-rendszert a gazdaság teljesítőképességét sokszorosan meghaladó célzott jóléti juttatások (rezsicsökkentés, családi kedvezmény, a klientúra lojalitásának biztosítása állami megrendelések, hivatali pozíciók révén, aminek a következménye az egyre többe kerülő állam stb.) tartják életben. Jól működő piacgazdaság (és ebből következően komoly költségvetési bevételek) híján az állam e politikai stabilitás fedezetét csak külföldi kölcsönökkel vagy az ún. szektoriális különadókkal képes előteremteni. A lehetőségek azonban végesek. Lehet munkaalapú társadalomról, nemzeti érdekről meg sok minden másról papolni, de Orbán hétfői előadása sokkal inkább emlékeztetett a rendszer finanszírozhatatlanságával szembesülő hetvenes-nyolcvanas évekbeli kádárista apparatcsik kétségbeesésére, mint az országot biztos kézzel vezető, a jövő kontúrjait kristálytisztán látó politikusra.
