Vélemény

Hétfőn az Országgyűlés elfogadta az ún. semmisségi törvényt. Érvényüket vesztik mindazon elsőfokú, a 2006. szeptember 18. és október 24. közötti tömegoszlatások során elkövetett cselekményekre vonatkozó ítéletek, amelyeket az eljáró bírók kizárólag rendőri jelentésekre és tanúvallomásokra alapoztak.

Eric Hobsbawm legújabb esszékötetében arról elmélkedik, vajon mi a magyarázata, hogy míg 1976-ban a nyugati szellemi életben igen nagy súllyal volt jelen a marxista történetfelfogás, és a filozófusok, mellőzve a legcsekélyebb fenntartásokat is, gyakorta vették igénybe Marx analitikus módszereit, addig 1986-ban mindennek már nyoma sincs. Míg a hetvenes évek közepén az egyetemeken ronggyá olvasták Gramsci és Marcuse köteteit, addig a nyolcvanas évekre az érdeklődés elfordult Marxtól, az olvasmányok slágerlistáit pedig Edward Said és egy bizonyos Gayatri Chakravorty Spivak kötetei vezették.

Magyar Narancs, 2011. február 17. A két szerző (testvérek? névrokonok? házasok? élettársak? szülő és gyermeke? dédszülő és dédunoka? - a cikk végi címke ezt titokban tartja) páros logikai salto mortalét mutat be a trapézon, háló nélkül.

A köztársasági elnök intézménye az elmúlt húsz évben örökzöld alkotmányjogi téma volt. Már a harmadik Magyar Köztársaság születésekor húsbavágó politikai kérdéssé vált, hogy a szabad választások előtt az államfői székbe üljön-e Pozsgay Imre, vagy mégsem, ha nem muszáj. Az első demokratikus népszavazás épp erről döntött 1989-ben; de a második is a közvetlen elnökválasztásról szólt - szinte teljes érdektelenség mellett - 1990 nyarán. Ezt követően is szinte kétévente dobta be ezt a témát valamely politikai szereplő. Az ország legkomolyabb alkotmányos hatásköri vitája az államfői hatalom kérdése körül zajlott Göncz Árpád és Antall József között. Mind a bal-, mind a jobboldalon időről időre felmerült a prezidenciális vagy félprezidenciális kormányformára való áttérés lehetősége - hol pompás ötletként, hol pedig összeesküvés-elméletként: ezen ármánykodik az ellenfél!

A József Attila Színházban kétségkívül véget ért egy hosszú fejezet. Talán nem is most, hanem már évekkel ezelőtt - erre hamarosan visszatérek. Ezekben a napokban attól hangos a média, hogy bezárják a színházat, szélnek eresztik a társulatát, vagyis a kultúraérzéketlen Fidesz megint hozza a dózert. Eddig leginkább az ellehetetlenítésig futó pénzmegvonásokkal operált (aminek a végét sok esetben nem is látjuk), emellett a tehetségtelen csókosoknak osztogatott stallumokkal mutatta végtelen közönyét a kultúra iránt, illetve tapló-műveletlen nyilatkozatokban hordott össze hegynyi szemetet. És akkor most jön a József Attila Színház, amelyről el lehet mondani sok szépet és jót - és el szokás hallgatni sok egyebet, például azt, hogy szakmai berkekből származó információk szerint az előző, két évtizedig regnáló színigazgató több éve készül a visszavonulásra, lehetőleg úgy, hogy egyik lábfejét bent hagyja az ajtó résében. Rosszmájú híresztelések szerint - ne adjunk hitelt nekik - már öt évvel ezelőtt a Kossuth-díj is afféle búcsúajándék lett volna.

A Magyar Narancs február 24-i számában megjelent Sturm und Drang c. cikk azon állítása, miszerint a Blikk Navracsics Tibort Habony Árpád biztatására támadta volna meg, nem igaz.

1992 augusztusában, a Magyarok III. Világkongresszusán G. Nagyné Maczó Ágnes országgyűlési képviselő fölvetette, hogy tegyék kötelezővé az általános iskolákban a rovásírás tanítását. Az ötlet a döntéshozók semmilyen szintjét nem érte el, noha magyarnak lenni akkoriban is kiemelt örömforrásnak számított.

Az élet, mint tudjuk, nem nagy vigalom. De ámulni lehet. Például azon, hogy összes nehézségével és szenvedésével együtt úgy becsüljük, mint valami önmagában jó dolgot. Legalábbis ezt látszik bizonyítani, hogy még azok is körmük szakadtáig ragaszkodnak hozzá (ehhez a léthez, ebben a világban), akik úgy tudják, van egy másik, jobb világ egy jobb, sőt tökéletes, szenvedésmentes élettel. Egy szebb világ valahol a jövőben, itt a földön vagy fenn a mennyekben.

A Jobbszélső imádta a vonatokat.

Az új magyar alkotmányról kevés biztosat lehet tudni, de az valószínűnek tűnik, hogy az Országgyűlés 2011. április 25-én - a választópolgárok közreműködése nélkül - fogadja majd el. De nem csak népszavazás nem lesz - a nép nem vesz részt az új alkotmány megalkotásában sem. Helyes-e ez így? És vajon hogyan szokás alkotmányozni? Mi e téren az általános nemzetközi gyakorlat? Van-e egyáltalán ilyen? Netán csak egyedi megoldások vannak, és az alkotmányozási helyzet sajátosságai alapján dől el, hogy a szuverén nép, mint az alkotmányozó hatalom végső letéteményese részt vesz-e az új alkotmány megalkotásában, vagy felülről kapja azt?

Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt fogalmazódott meg Pekingben az az önmegnyugtató elvárás, hogy a társadalom sajátos utat válasszon a globális erőtérben: legyen kevésbé individualista, mint a Nyugat, és kevésbé kollektivista, mint a Kelet - Oroszországot is beleértve. Volt ebben már némi megbékélési szándék a nyugatos tendenciákkal, de még a kommunista párt erőltetett központosító irányzatának szellemét idézte. Ám mindezt a történelem felülírta azóta: ma már nem születnek világrengető ideológiák, de országos fogadkozások sem. A társadalom megőrizte ugyan a kollektivizmus bizonyos jegyeit, de rég maga mögött hagyta a fenntartásait azzal az életformával szemben, amely szabad teret enged a vállalkozásoknak és kezdeményezéseknek.

A tanítás Magyarországon sosem tartozott a busásan fizetett értelmiségi munkák közé. Ám az elmúlt húsz évben oly mértékben romlott a tanárok és különösen a pályakezdő tanárok helyzete, hogy ezt a pályát már csak azok választják, akiknek nem sikerült máshol továbbtanulniuk, majd a végzés után máshol elhelyezkedniük (különösen, hogy a felsőoktatási expanzió nyomán kibővült a továbbtanulási lehetőségek köre).