Vélemény

Lassan az utolsó pártprogram is az asztalon hever, s kibomlott előttünk a kampány és a kampányolók általános, szinte egyöntetű és jóformán teljes szellemi leépülése. Se azt, hogy mit, se azt, hogy mennyiért, se azt, hogy miért. Esetleg azt, hogy mindent, és úgy, hogy ne kelljen érte fizetni. A keletkezett űrt vagy nem tölti ki semmi, indulatok meg érzelmek legfeljebb, vagy ami kitölti, az Hagyó Miklós és a BKV szétlopása, Hunvald György és a VII. kerület ellopása, Zuschlag János és a civil pénzek széthordása.

"Ráadásul, és ezt félve mondom, a közigazgatásban és az önkormányzatokban is előfordulhat, hogy a dolgozók egy része már - rossz szokás szerint - a választások utáni időkre készül, ezért, mondjuk úgy, takaréklángon üzemel" - nyilatkozott Rádai Eszternek 2009. december 6-án Magyarország miniszterelnöke. Rossz szokás? Megkérem az olvasót, tekintsen magába! Képzelje el a következő helyzetet: tudván tudja, hogy főnökét négy hónap múlva leváltják, azt is tudja, ki lesz az új főnök, és azt is, hogy egészen mások lesznek az elképzelései, mint a mostaninak. Ráadásul az, hogy a jelenlegi főnökének megtette, amikre utasította, valószínűleg már eleve fekete pontnak számít majd az utódnál. Vajon milyen lélekkel látna bármilyen feladathoz, amellyel a még épp regnáló főnök bízta meg, s hetek, hónapok munkáját igényli - viszont ez a munka szinte biztosan feleslegesnek bizonyul majd? Na ugye!

A rezidens orvosok vitában állnak az Egészségügyi Minisztériummal. A tárca olyan szabályozást vezetne be, ami a frissen szakvizsgát tett orvosok szabad munkahelyválasztását korlátozná. Mindenekelőtt évekre megvonná tőlük azt a lehetőséget, hogy külföldre menjenek dolgozni. Pontosabban: menni mehetnek, de akkor vissza kell fizetniük képzésük költségeit, vélhetően több millió forintot.

Magyar Narancs, 2010. január 28.

Meglepve olvastam a Corvin Sétányról szóló írásomra (Promenád a grundra, Magyar Narancs, 2010. január 28.) érkezett reakciókat - sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy az eredeti felvetéseimet nem cáfolni, hanem megerősíteni fogják (lásd: Alföldi György: A változás igénye, Magyar Narancs, 2010. február 25., illetve Radványi Gábor főépítész olvasói levelét e lapszámunk elején). Egyik írás sem vezetett elő olyan érveket, amik a beruházás nagyobb városszövetbe integrálódásával, urbanisztikai vagy építészeti koncepciójával kapcsolatos meglátásaimat felülírnák - túl azon, hogy a bevezetésben felemlegetik nézőpontom helytelenségét és az ismereteim hiányát, ami nehezen tekinthető fajsúlyos argumentumnak. De lássuk, miről is szól a vita!

A magyarországi közéletben a szegénységről szóló diskurzust az utóbbi két évben két intézkedés, az Út a munkához program és a szociális kártya dominálta. Mindkét eszköz a segélyezés szigorítására irányul, és így tartósan a segélyezés került a közbeszéd középpontjába: úgy tűnhet, mintha a segélyezési rendszer "bőkezűsége" egyszerre lenne a legfőbb oka a munkanélküliségnek, az államháztartási hiánynak és a közpénzek rossz célú felhasználásának. A két intézkedés körül kialakult diskurzusban az a nézet vált uralkodóvá, hogy a segélyezett állampolgárok maguk tehetnek a helyzetükről, mert nem akarnak dolgozni, és mert elisszák a segélyüket. Mindennek nem sok köze van a valósághoz.

A hírek szerint a Magyar Televízió március legvégétől naponta jelentkező félórás műsort indít "Magyarország választ" címmel - feltehetően a még szélesebb körű közszolgálatiság jegyében. Ebbe a napi fél órába nyilván nagyon sok minden belefér, vagy még annál is kevesebb. A hír például arra is következtetni enged, hogy a közszolgálati televízió nem készül miniszterelnöki vitára - mondjuk az éppenséggel nem derül ki, hogy evvel szemben mire készül. Komoly, felelős tájékoztatásra aligha, mert arra nyilván nem lenne elég hatszor-hétszer fél óra.

Orbán Viktor pár hete nyilvánosságra hozott kötcsei beszéde a következő kurzus kultúrpolitikájára nézvést tartalmazott értékes indikációkat, s az derült ki belőle, hogy a leendő miniszterelnök a kormányzat és a kultúra frontján küzdő alkotók ("az elit") viszonyát valamiféle termékeny, kreatív szimbiózisban képzeli el. A két csoport előbb - zárt körben - lefolytatja értékvitáit, egészen addig, amíg az értékeken osztozni nem kezdenek, s mikor már az összesen osztoznak, mindketten dolgukra, az ily módon kijegecesedett értékek képviseletére sietnek, ki az állami hivatalokba, a minisztériumokba vagy a Köjálba, ki meg bele egyenest a kultúrába. Az előbbiek iránymutatást, inspirációt, átszellemültséget kapnak az utóbbiaktól, az utóbbiak meg, csekély ellenszolgáltatásként mindezért, a "szép, nemes és választékos" életet élvezhetik majd.

K.-nak persze nincs utolsó története, hiszen az emlékezés zegzugaiból mindig előbukkan valami mesélnivaló. Nem is beszélve arról, hogy nap mint nap történik ez-az, amit ugyancsak el lehetne mesélni. De azért K. egyre gyakrabban érezte, a történet kiválasztása mind több fejtörést igényel. Sokszor elfogta a rémület: nem lehet, hogy ezt a sztorit már megírta, meg is jelent? Megesett, hogy belevágott egy történetbe, amelyet fontosnak, a közre tartozónak vélt. Aztán leírt egy mondatot, amely gyanúsan ismerősnek tetszett. Nem, nem mástól orozta el. Csak bele kellett kotornia a régi írásaiba: tíz évvel korábban szóról szóra ezt a mondatot írta le, bár akkor a történet egy hoszszabb írás része volt. A K. történetei sok elismerést kapott, Pór Péter olyan önéletírók műveivel említette egy lapon, hogy K.-nak elszorult a torka a megtiszteltetéstől meg az utolérhetetlen szerzők iránt érzett tisztelettől. Mégis, kezdettől fogva bírálatok is érték: mire ez a K., kérdezték sokan, miért ír harmadik személyben, holott nyilvánvaló, hogy önmagáról ír. Előfordult, hogy egy-egy történet szétfeszítette a sorozat terjedelmi korlátait. K. meglepetten tapasztalta, ha első személyben írja meg ugyanazt, nem elég a ragozást megváltoztatnia, sokszor át kell formálnia a mondat struktúráját, ki kell cserélnie az igéket, a jelzőket. Bár korábban nem adott igazat a bírálóinak, egyszerre úgy érezte, a harmadik személy használata kiürült, modorossá vált. Különben is: idestova három éve jelennek meg a K. történetei, számuk a félszáz közelében jár, mindent be kell fejezni egyszer. Jó lenne persze valamilyen frappáns történettel búcsúzni... de hát mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. Egyébként nem a laptól és nem az olvasóktól búcsúzom, mondta magának K., csupáncsak K.-tól.

Az elmúlt másfél évben a világsajtóban mindennapossá váltak a horribilis állami pénzeket felemésztő bankmentésekről szóló hírek. A magyarázatokat is figyelemmel kísérő olvasó tudja: ezekre azért van szükség, mert a mentőöv hiányában elsüllyedő, a pénzügyi rendszer működése szempontjából fontos bankok az egész gazdaságot magukkal rántanák. A közgazdasági racionalitás ellenére sem könnyű azonban az adófizetőnek elfogadnia, hogy ekkora összegekkel (fejenként akár több százezer forintnyi euróval, dollárral, fonttal) támogatnak olyan cégeket, amelyek korábban haszonélvezői voltak a válsághoz vezető kormányzati és banki politikáknak.

Magyar Narancs, 2010. február 25. Tisztelt Szerkesztőség! Az elmúlt hetekben, hónapokban a magyarországi médiában sokat foglalkoztak a pszichiátriai betegekkel.

A többpárti demokrácia egyik nagy előnye, hogy az ember, ha kedve tartja, négyévente megbotránkoztathatja a környezetét a választási preferenciáival. Az alábbiakban erre teszek kísérletet, előre megfontolt, de korántsem aljas szándékból. Ellenkezőleg: célom a demokratikus vita előmozdítása, legjobb tudásom szerint, ha a jelenlegi diskurzus alapkontextusához képest némiképp meghökkentő álláspontot is képviselve. Elő a farbával: alapvetően két okból szavazok az MSZP-re. Egyrészt, mert morálisan ezt tartom helyesnek, másrészt, mert baloldali liberálisként aligha van más érdemi választásom.

Épeszű magyar nőnek E. Zsanett ügyének lezárulta után eszébe nem jut feljelentést tenni, ha megerőszakolják. A lassan két éve tartó eljárásban hétfőn ismét a nemi erőszakkal vádolt rendőrök arattak győzelmet.

Magyar Narancs, 2010. március 4. Tisztelt Szerkesztőség, érdeklődve olvastam a Jován László ügyvéddel készült cikket, sajnos valós és a gyakorlatban orvosolatlan problémát vet felaz előzetes letartóztatás gyakorlata, ami akár hosszabb (szak)cikket is megérne.