Orbán Viktor pár hete nyilvánosságra hozott kötcsei beszéde a következő kurzus kultúrpolitikájára nézvést tartalmazott értékes indikációkat, s az derült ki belőle, hogy a leendő miniszterelnök a kormányzat és a kultúra frontján küzdő alkotók ("az elit") viszonyát valamiféle termékeny, kreatív szimbiózisban képzeli el. A két csoport előbb - zárt körben - lefolytatja értékvitáit, egészen addig, amíg az értékeken osztozni nem kezdenek, s mikor már az összesen osztoznak, mindketten dolgukra, az ily módon kijegecesedett értékek képviseletére sietnek, ki az állami hivatalokba, a minisztériumokba vagy a Köjálba, ki meg bele egyenest a kultúrába. Az előbbiek iránymutatást, inspirációt, átszellemültséget kapnak az utóbbiaktól, az utóbbiak meg, csekély ellenszolgáltatásként mindezért, a "szép, nemes és választékos" életet élvezhetik majd.
A több ponton kissé homályos szöveg téziseit azóta több exegéta is továbbgombolyította, ami nem is csoda, hisz a bölcs gondolatok minden bölcsességük dacára oly sok kérdést hagytak megválaszolatlanul. Vajon a Fidesz átalakítaná a kultúra finanszírozásának eddigi törvényi hátterét is? A magyar kultúra finanszírozása nagy vonalakban ugyebár úgy működik, hogy a kormány adja a pénzt, aztán az osztást a különféle alkalmi szakmai önkormányzatokra bízza, ezeket fogja össze a Nemzeti Kulturális Alap, ennek van ilyen kollégiuma, olyan kollégiuma, ezeknek vannak szabályaik; és e szisztémában anomália az, ha a kormány kulturális javak és alkotások közvetlen megrendelőjeként lép fel. Ez most a talpáról a feje tetejére fog állni? Vagy a következő kormány megelégszik annyival, hogy pénzt és pozíciókat nyom elv- és egyéb barátainak, és néha megcsónakáztat valamely nagyméretű hungarocell tárgyat a Dunán?
Ezek persze csupán részletkérdések ahhoz képest, hogy mi legyen azokkal, akik eddig az úgymond "elitbe" tartoztak, ám akikről korábbi tevékenységük alapján (most még) nehezen hihető, hogy képesek lennének részt venni az együttmunkálkodásban a kormányzattal, hogy részesülni kívánnak a nemzetjobbító összeolvadás kínálta magasabb rendű autonómia élményében. Hiszen ez az "elit", a "neoliberális elit és az általuk támogatott politikai közösség együt-tesen felelősek a kudarcért", és bár "valószínű, hogy íróként nem mondtak csődöt, de elitként, bizony, csődöt mondtak". "Valamilyen mértékben mégiscsak részt vettek annak a közgondolkodásnak a kialakulásában és kialakításában, amely ide vezette az országot, és most, amikor kiderült, hogy ez csődöt mondott, vállalni kellene, hogy ez bizony az ő tevékenységük csődje is egyben"- mondotta Orbán Kötcsén. Mi lesz ezekkel a formákkal?
E fogas kérdés továbbgondolásának nehéz feladatát vállalta magára a minap L. Simon László, a Magyar Írószövetség titkára, a Fidesz egyéni képviselőjelöltje. L. Simon - újságírói kérdésre - a Heti Válaszban azt fejtegeti, hogy "nehezen" közeledhetnek az álláspontok, már tudniillik a "kulturális területek fővárosi képviselőinek" az álláspontjai, "amíg a balliberális oldal nem ismeri el, hogy az elmúlt nyolc év gazdaságilag tönkretette az országot. Ki kellene végre mondani, hogy ennek ők is kárvallottjai, az ő alkotómunkájukat is korlátozta. Túl kellene lépniük az Orbán-fóbiájukon. Mi mindenesetre értük is dolgozni fogunk, ők is fontosak számunkra."
Az interjú e részletből is kitűnően békülékeny hangvételű, L. Simon Alföldi Róbert menesztését a Nemzeti Színház éléről például csak mandátumának lejártával képzeli el, és igazán nem támaszt teljesíthetetlen követelményeket ahhoz sem, hogy ez a sok tehetséges ember - mert valljuk be: sok köztük a tehetség! - esélyt kapjon a részvételre, és meghaladja punnyadt, magába forduló, szélsőséges individualizmusát, a torz, kaotikus "pluralizmust".
Ezek után lapunk se maradhatott rest, és idejekorán elkészítette azt a mintát, egyfajta szamárvezetőt, amellyel e folyamatok lendületbe hozhatók lesznek.
"Tisztelt Bizottság/Alap/Minisztérium, pályázatom egy nagyregény megírására szól, melyet afféle Bildungsromanként képzelek el. Egyes szám első személyben íródna, és jóllehet narrátorom fiktív karakter lenne, a személyes, önéletrajzi vonatkozásoktól sem lenne mentes. Nyitójelenetem egy tipikus újlipótvárosi értelmiségi elitlakásban játszódik, a csúnya, nemtelen és választéktalan élet tárgyi eszközeinek ecsetelésével. A főhőst, Kun Béla kisprózaírót (beszélő név, jóllehet csak névrokon lenne) déli fél egykor a bejárati csengő berregése ébreszti. A zilált tekintetű, savanyú kocsmaszagot árasztó Kun feltápászkodik az 1956-os Hruscsov-beszéd óta bevetetlen ágya mellől ('ezeknek ágyazzak be? a revizionistáknak?'), ahol hajnalban elnyomta a részeg álom. Az ajtóban két nyílt tekintetű fiatal áll, a Fiú és a Lány. Bácsi, ezt a tárcát a Fidesz-székház környékén, a kocsma előtt találtuk, mi a Fideszben dolgozunk, biztos el tetszett hagyni. Kun visszabotorkál rókalukába, és a hokedlira omlik: a tárcában ott van hiánytalanul mind a 200 000 forint: az utolsó részlet, amit a Gyurcsány-Bajnai-kormánytól a gazdaság tönkretételéért kapott. Kun előtt felvillan a Fiú és a Lány: a mosolygós arcuk, a becsületes nézésük, a szeretetük, amely még őt, Kunt is érző emberi lénynek bírta látni. Pedig tudniuk kellett, hogy ki vagyok! - hasít Kunba a felismerés. És tényleg: ki vagyok én? Kun a hokedlin sajátos révületbe esik, mely folyamának a során lepereg élete elmúlt nyolc éve, annak minden romlottságával.
Ezek az események adnák a regény egyes fejezeteit, mint például: 'Az ivóvízkincs részemről történő ellopása sem nagy ár a Rottenbiller-díjért', 'Demszky adalék anyaga kutya fasza ahhoz képest, amit én raktam a BKV-dízelbe', 'A tíz flekkből, amit Kulcsár Attila megrendelésére írtam, nyolcat Puch Lászlónak kellett viszszacsorgatni', 'Azt mondta Gyurcsány, ha versben is tudom Orbánt sértegetni, enyém lehet az M99-es autópályából 12 méter', 'Minden egyes hamisított román munkavállalóért valódi tízezres járt', ésatöbbi. Ezen epizódok realisztikus hangvételben, keresetlen őszinteséggel felvonultatnák az elmúlt nyolc év kulcsszereplőit és -eseményeit. Az álombéli múltutazás és a regény végén ismét megjelenik a Fiú és a Lány, de immár nem egyedül. Négyen ülnek a konyhában: a negyedik Orbán Viktor. Mindenki hallgat. A konyhát furcsa fény ragyogja be, és Orbán Viktor a kezét Kun fejére teszi. Kun orcáján lassú elindulás után sűrű patakokban folyni kezd a könny. A konyhaasztalon heverő tömött tárcát lassan eltolja magától.
Stiláris eszközeim széles körű használata lehetővé teszi egy későbbi időpontban a megfilmesítést is.
Kérelmem kedvező elbírálásában reménykedve maradtam tisztelettel, név, dátum stb."
