Gajdics Ottó visszatért és rögtön el is celebrálta magát

  • narancs.hu
  • 2016. február 15.

Villámnarancs

A jó elnyeri jutalmát: egy egész rádiót kapott Orbán hű dalnoka. Nem fogják kitalálni, hogy kikkel támad! (De ki fogják.)

Gajdics Ottó a Lánchíd rádió főszerkesztőjeként az elsők között hagyta el a Simicska médiahajót, persze lelkiismereti okokból, mi másért? Több mint egy év telt el azóta, lassan már azt gondoltuk, hogy ő lett a G-nap lúzere, és legfeljebb a tollforgatók táborát erősítheti, ott is csak a szórakoztató szekcióban.

Nagyot tévedtünk. Gajdicsnak véget ért a szűk esztendő, meghálálták egykori bátor iszkolását; ő lett a most induló Karc FM nevű rádió főnöke. Az adó valószínűleg olyan lesz, amilyen a Lánchíd rádió volt. Vagy még olyanabb.

Gajdics Ottó a stúdióban

Gajdics Ottó a stúdióban

Fotó: MTI

Gajdics a Magyar Időknek ecsetelte az új kormányzati lármafa célkitűzéseit, hogy például „jó értelmezéseket, jó magyarázatokat, jó érveket akarunk adni a hallgatóknak azokhoz a vitákhoz, amelyek otthon, a piacon, a fodrásznál zajlanak” meg hogy „markánsan, rosszul értelmezett, az anyanyelvet pusztító politikai korrektség és mellébeszélés nélkül, nyíltan, őszintén, egyenesen”…

Hősünk arról is beszél, hogy „négy órától, miután az emberek elvégezték a munkájukat, közvetlenül velük szeretnénk beszélgeti”. Ez már döfi! Ez olyan műsorpolitika, hogy akár Orbán Viktor is kitalálhatta volna. Mert ugye 2016-ban az úgy működik, hogy az emberek délután négyig dolgoznak, aztán meg hazamennek rádiót hallgatni. Nem beszélve arról, hogy ezt a délutáni „interaktív” Gajdics úgy harangozza be, hogy „olyan kollégák fogják celebrálni, mint Bayer Zsolt, Huth Gergely, Papp Endre s jómagam”.

Mi kíváncsiak lennénk a célközönségre is. Akik élvezettel hallgatják, ahogy munka után Bayer vagy Huth Gergely celebrál nekik valamit.

(Az e heti Narancsban rádiókritikusunk értékeli majd a nyitónapon elhangzottakat.)

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.