Költészet napja: Orbán ismét kapott az utcájába egy kiadós verset

  • narancs.hu
  • 2019. április 11.

Villámnarancs

Vajon megfontolja-e a miniszterelnök az aszfaltra krétázott szavakat?

Beköszöntött a magyar költészet napja, és Orbán Viktor ma is arra ébredt, mint tavaly ilyenkor: valaki - minden bizonnyal ismét egy, a NER légkörét fullasztónak találó állampolgár  - egy verset címzett neki, s hogy a költemény biztosan célba találjon, azt a miniszterelnök háza közelében, az aszfaltra írta ki színes krétákkal.

A tavalyi krétás elkövető József Attila Levegőt című versét írta az utca kövére - őt sikerült is néhány szóra elcsípnünk:

MN: Jó érzéssel töltene el, ha valamiféle minimozgalommá válna ez a csendes forradalmi magánakciód? József Attila-versek felkrétázása az utcai aszfaltra? El tudod ezt képzelni?

NPJ: Az töltene el jó érzéssel, ha bizonyos szint fölött nem süllyednénk bizonyos szint alá. A vidékizés, primitívezés, nyuggerezés, erdélyizés, ukránozás ugyanolyan elviselhetetlen számomra, mint a migránsozás. A választás „feladata” számomra az volt, hogy minél nagyobb részvételi aránnyal segítsük a majdnem vállalhatatlan ellenzéket a teljességgel vállalhatatlan kormány túlhatalmának megakadályozásában. A tanulsága pedig az, hogy közelítenünk kell egymáshoz. A „Posztolj verset az utcára!” nem az én leleményem, hanem egy ötlet, amit megláttam, megszerettem és bekapcsolódtam. Nem ismerjük egymást személyesen, de valószínűleg benne van a krétázásban, hogy azokkal, akik szeretik a verseket, nem szeretnénk magunkra maradni: jó lenne, ha ezek a fontos szövegek dolgoznának a kollektív tudatban, és segíthetnének felismerni a hétköznapjainkban a mintázatokat.

A teljes miniinterjú itt olvasható, az idei krétavers (Weöres Sándortól a Merülő Saturnus) pedig Orbán Viktor Cinege utcai háza közelében, a járdán olvasható, ha azóta el nem tüntették a szorgos tisztító szervek. 

false

Weöres Sándor: Merülő Saturnus

/T. S. Eliot emlékének/

Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom,
nincs felelősség, menhelyen könnyű az aggnak élete.
Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt
deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta — bolond! —
és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő
végtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset,
hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt,
minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe
a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.

Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.
Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj
nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot
kitúrja — bánjam-e? — már nem hivatásom,
agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant
szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk
bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból,
a kapuba rakott robbanásból —
Mint ha sínén a vonat
rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs —
bánjam-e? — lehet, megállítják a végső percben;
vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;
talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül:
ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.
Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört,
könnyű szalmán heverni évezredek
fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban,
én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

Figyelmébe ajánljuk