A kormány azoknak állított emléket, akiket a NER-történetírás szerint törvényesen, egy „idegenrendészeti eljárás keretében toloncoltak ki” az országból, vagyis hogy ez az egész akkor, 1941-ben, magától értetődő, logikus intézkedés volt, már-már hazafiúi kötelesség. Deportálás? Ki hallott már ilyet? Tömeggyilkosság? Persze, megtörtént, de az kizárólag a németek sara!
Igaz, hogy jelenleg úgy áll a dolog, mintha az egész országban más sem lenne, mint nonstop idegenrendészeti eljárás, de az ukrajnai emlékmű visszavehetett volna valamit abból a sunyi történelemszemléletből, ami minden igyekezetével tisztára próbálja mosni az 1944 előtti magyar állapotokat zsidótörvényestül, mindenestül. Tekinthettük volna valamiféle szembenézésnek, önkritikának, hogy lesz valaki a Fidesz-vezetésben, aki kimondja, igen, mi magyarok is felelősek vagyunk ezért a gyalázatért.
Hát nem volt.
Az államtitkár ezt bírta mondani az MTI-nek: „Fontosnak éreztük, hogy a magyar kormány nevében egy emlékjelet állítsunk az áldozatoknak, ezzel is kifejezve gyászunkat, fájdalmunkat és együttérzésünket az áldozatok hozzátartozói iránt. Egyúttal figyelmeztetve mindenkit, hogy egyes akkori magyar kormányhivatalnokok döntése, jóllehet nem számoltak vele, mégis mekkora tragédiához vezetett.”
De akkor mégis mi a fenével „számoltak” az akkori magyar kormányhivatalnokok? És szigorúan csak „egyesek”. Hogy azt a több mint 20 ezer szerencsétlent a Ritzben szállásolják el?
Nem sül le a bőr Latorcai képéről, amikor ilyeneket mond? Vagy tényleg azt hiszi, hogy akad bárki, aki ezt a cinikus képmutatást beveszi? Még jó, hogy azt nem tette hozzá, hogy „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”.
