A tömegközlekedésben jó ideig nem számított az utasok komfortérzete. Elég egy pillantást vetnünk a XX. század elejének nagy műgonddal megalkotott, ám a kényelmi szempontoknak fittyet hányó villamoskocsijaiba, nemcsak azt látjuk, hogy szó szerint fapadosak voltak, de azt is, hogy a tiltó táblák sorában igen feltűnő helyet kapott a Hangoskodni- meg a Köpködni tilos! felirat, amit valószínűleg nem véletlenül helyeztek el.
Tudomásunk szerint a dohányzás tiltása viszont nem volt magától értetődő, és botrányt sem okozott, ha valaki rágyújtott, amihez persze hozzájárult az is, hogy mivel a menetjegyeket viszonylag drágán mérték, a későbbi idők szardíniás tömegjeleneteit nem kellett elszenvednie a korabeli utasnak.
A tömegközlekedés kifejezés Budapesten igazából csak a második világháború után nyert értelmet, a hetvenes évek közepéig gyakori látványosság volt a járművek ajtajában dudorodó „utasfürt”, és bár az ötvenes évektől a villamosokon és buszokon is elterjedt a szivacsbéléses bőr- később műbőr ülés, a többségnek esélye sem volt arra, hogy szék ergonómiai tulajdonságairól személyesen is meggyőződhessen.
A repülőt leszámítva, a bútorkárpitot csupán egyetlen tömegközlekedési eszköz, a vasúti kocsi ülésére húztak, de ott is csak az első osztályon. Ugyanolyan bordó volt, mint a kisvárosi bárok esztrádjának függönye vagy a mozikban a ruhatáré, úgy tűnik, e bársonyra emlékeztető tekintélyes anyagot (plüss?) kizárólag ebben a színben gyártották.
De ki gondolta akkor, hogy az ehhez hasonló, „első osztályú” – igaz, még véletlenül sem bordó – textília a kilencvenes évek elejétől fokozatosan átveszi az uralmat a műbőrtől a városi közlekedésben? Valószínűleg senki. De azt sem, hogy mindazt, amit a hatalomátvétel hajnalán (nyolcvanas évek közepe) komfortos vívmányként élt meg az utas, azt ma nem csak rémesen ronda dolognak látjuk, de s kifejezetten undort kelt.
És éppen azért, mert nem akar undort kelteni.
Elővigyázatosságból.
A lényeg ugyanis nem a kárpit milyensége, hanem a mintázata. Az a zavaros elegy, amit vélhetően azért alkotott meg az ismeretlen tervező, hogy az odaragasztott koszos rágógumitól kezdve egészen a különféle állati és emberi salakanyagig minden rárakódott külső jel észrevétlen maradjon, vagyis a nettó mocsok ne keltsen feltűnést. És mivel az efféle trükköt egy színnel – legyen az akár a legfertelmesebb szürke, a leglehangolóbb drapp –, vagy szimmetrikus ábrákkal lehetetlenség elérni, nem marad más a totális zavarodottság textilbe álmodásánál. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a fővárosi tömegközlekedési eszközök többségén az utas legfeljebb tapasztalati úton tudja eldönteni, hogy amibe ül, az szennyeződés vagy csupán dizájn.
Mennyivel tisztább képlet volt a műbőr vagy a faléces ülés! Ha letisztították, az is látszott, ha lehányták, az is. De vajon, ha egy ilyet látnak, biztosan tudják a választ?
