Villamos, szék

Katonák és vakok

Villamos, szék

Szabó István Budapesti mesék című filmjében (1976) a villamos az összefogás szimbólumává magasztosul. A háború után vagyunk, romok amerre csak a szem ellát. Ahogy ilyenkor a filmekben lenni szokott, mindenféle rongyos alak (kiegészülve a fiatal Bálint Andrással) kóvályog a ködben. Láss csodát, találnak egy pesti villamost valami folyóparton, amit pályára állítanak, tolni kezdenek, a jármű pedig – kisebb-nagyobb zökkenőkkel – megindul a boldognak hitt jövő felé.

 

 

 

Széll Kálmán tér, 1945


Széll Kálmán tér, 1945

Csakhogy 1945-ben a villamos nem művészi kifejező-, hanem egyszerű közlekedési eszköz volt, amit a korabeli BKV-nak, azaz a BSzKRt-nak (Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság) kellett volna hatékonyan működtetni. Nos, e hatékonyság igen sokszor akadályokba ütközött. Nemcsak a sérült járművek, a kidőlt felsővezeték vagy a megrongált pálya miatt, de az inflációt is említhetnénk vagy azt, hogy a cég régi vezetői közül igen sokan Népbíróságon kötöttek ki.

Érdekes volt akkoriban a kedvezményezettek köre is: a BSzKRt 1945. július 19-én adta ki közleményét, mely szerint „a polgármester úr rendeletére a villamoson, autóbuszon és a fogaskerekű vasúton a szövetséges hadseregek katonáit (orosz, román, stb.) díjmentesen kell szállítani”.

A dologban volt némi logika – próbált volna egy villamoskalauz jegyet kérni egy részeg orosz tiszttől! –, de úgy látszik, a cég csak úgy tudott adni, hogy közben máshonnan elvett. Ugyanis „a külföldi katonák díjmentessége tárgyában” kiadott közleményt megelőzte egy másik, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy a vakok számára megszűnt a korábban alanyi jogon járó ingyenvillamos. A BSzKRt ugyanis 1945. június 8. hatályon kívül helyezte korábbi rendeletét, s úgy intézkedett, hogy „a vakok gyermekjegy megváltása ellenében utazhatnak, tehát díjmentesen nem szállíthatók”.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.