Visszhang: lemez

Luke Haines & Peter Buck: All the Kids Are Super Bummed Out

Visszhang

Néhány évvel ezelőtt Peter Buck, a 2011-ben feloszlott R.E.M. gitárosa vásárolt egy Lou Reedet ábrázoló festményt.

A képet a brit Luke Haines festette, aki a kilencvenes években a kultikus Auteurs frontembere volt, azóta pedig egy-két zenekaros kitérőt leszámítva szólóban készít lemezeket. A két zenész összebarátkozott, majd a barátságból kissé meglepő módon közös zenélés lett, amelynek eredménye 2020-ban jelent meg Beat Poetry for Survivalists címmel. Az album kedvező fogadtatásban részesült, így Haines és Buck furcsa párosa úgy döntött, hogy folytatják a közös munkát, és egy hidegháborús bunkerbe vonultak el új anyagot írni.

A most megjelent dupla lemezen főleg Haines brit pszichedéliával átitatott dalszerzői világa dominál, de a szólólemezeihez képest gördülékenyebbnek tűnnek a dalok, amiben szerepe van Buck jellegzetes gitárfüggönyeinek. Az első lemez kifejezetten konzisztens és feszes, a kísérletezőbb másodikon viszont erősödik a „nézd, ilyet is tudunk” hangulat, ami kissé olyan, mintha csak egy hosszúra nyújtott levezető lenne az ihletettebb első CD-hez. Az All the Kids Are Super Bummed Out nem a felesleges kollaboratív lemezek népes táborába tartozik. Ha hibátlannak nem is nevezhető, de a játékidő nagy részében határozottan szórakoztató. Van rajta néhány kifejezetten ki­emelkedő dal (The British Army on LSD, Psychedelic Sitar Casual, The Skies Are Full of Insane Machines), meg néhány olyan is, amelyet nyugodtan el lehetett volna tenni a fiókba egy későbbi ritkaságlemezre.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.